Meg kell hogy mondjam, felemás a viszonyom a Julian Fellowes által írott filmekhez, sorozatokhoz. Egy időben a Gosford Parkot tekintettem a kedvenc filmemnek (a forgatókönyvért egyébként Fellowes Oscart kapott), de a Downton Abbey-ért hat ökör sem bírna odahúzni a tévé (monitor) elé, hogy megnézzem (na jó, azt a karácsonyi epizódot, amikor Paul Giamatti játszotta Őlédisége testvérét és gyakorlatilag a Gosford Park egyes jeleneteinek a kendőzetlen újrahasznosítása volt, egészen véletlenül láttam).
Láttam viszont az angol FA Cup történetéről szóló limitált sorozatot, amelyből azonban könnyen le tudtam szűrni, hogy az egyik legfontosabb jellemzője a Fellowes-történeteknek, hogy bőven a konforzónádon belül hagynak, nincs igazán tétje a szereplőkkel történteknek, illetve nagyon hamar nyilvánvalóvá válik, hogy minden a legtökéletesebben, a szereplők lehető legnagyobb részének megfelelően fog elrendeződni.
A Gilded Age sorozathoz (ha a sorozat címéről van szó, hadd maradjak az angol kifejezésnél, mert a szóösszetétel kimondása, leírása sokkal speciálisabb – kifejezetten a nyugati civilizáció történetének erre a konkrét diadalmas pillanatára utaló - asszociációkat indít el, mint a sok más helyzetre is használt „aranykor” vagy kissé magyarázkodónak ható „aranyozott kor”) még ezen felül is egyedinek mondható úton jutottam el. A fellendülést követő válság, (gazdasági) depresszió felől haladtam visszafelé. Épp az 1890-es évek Amerikájáról és az ekkor magát világsztárrá kinövő fekete kerékpárosról, Marshall „Major” Taylorról olvastam egy könyvet1, amely nagyon részletes társadalomrajzot is festett a korszakról. Így jutott eszembe, hogy akkor talán érdemes lenne belenézni a sorozatba, ki tudja, hátha beleszövődik az új közlekedési eszköz említése valamiképpen a sztoriba. (Természetesen, az 1880-as években még csak a komikus penny-farthingról és egyéb nyaktörő, bizarr bringákról lehetett szó, hiszen az a típus, amelyet manapság nevezünk kerékpárnak, csak az 1890-es években terjed el. Viszont az első epizód alapján érdekelni kezdett maga a történet is, szóval lássuk, mire megyek vele.
A nyitány impozáns: lendületes zenét hallunk, miközben látjuk, hogy egy szekéren egy szobor (nem nem az) érkezik New Yorkba. A képernyő előterében legelésző birkák látványáról persze nem saját magunknak kell rájönnie arra, hogy ez kérem itten a város, amely soha nem alszik, segít nekünk a felirat. Látjuk, hogy hova érkezik meg a szobor, a két szemközti ház komornyikjai biccentenek egymásnak, s megpillantjuk az ablakon kinéző Christine Baranskit és Cynthia Nixont is.
Aztán új szereplőkkel ismerkedünk, és végre van párbeszéd is: egy fekete ruhába öltözött szőkeség (Lousia Jacobson) ül az ügyvéd (Thomas Coquerel) irodájában és hallgatja, amint a férfi elmagyarázza vagyoni helyzetét. Szőke Árvának (Marian Brooknak hívják amúgy) nagyjából 30 dollárja maradt apja után, s nem sok más lehetősége van, mintsem nagynénjeihez költözni New Yorkba. A két nagynéni a már korábban látott Baranski-Nixon kettős, előbbi egy határozott özvegyet (Agnes), utóbbi pedig a vénkisasszony húgot (Ada) alakítja. Ők is arról beszélnek, hogy befogadják a rokont, bár nem tudják, mihez is kezd majd magával. Az mindenesetre biztos, hogy dolgozni nem mehet. A státuszuk ezt nem engedi.
Ők képviselik egyébként a „régi pénzt”, miközben végre látjuk a szemközti palotában megérkezni Mrs Újgazdagot, akarom mondani Mrs Russellt (Carrie Coon). Végigjárjuk vele a frissen kész palotát, majd benézünk Mr Russellhez is. Bár már évek óta New Yorkban éltek, ez az igazi megérkezésük, hogy erre a helyre költöznek. A házaspár beszélgetéséből megtudjuk azt is, hogy ők jóval gazdagabbak, mint azok a társaságbeli hölgyek (pl. az ebben a közegben mindenható Mrs Astor), akikkel Mrs Russell egy körben kíván mozogni. Van valami furcsa, ahogyan Carrie Coon viseli a fűzőt a gyönyörű babakék ruhája alatt. Esetleg ezzel azt szeretnék érzékeltetni, hogy a karakter nem a fűzőviselés szokásával együtt nőtt fel? (Márminthogy nem olyan régi a rutinja benne?) Fontos még Russellék palotája kapcsán megemlíteni, hogy csupa, korábban európai arisztokraták által használt bútoraik és egyebeik vannak. Két namedropping is történik az epizód során: Mr Russell iróasztala korábban Lajos (azt nem mondják hányadik) bajor királyé volt, illetve van valami falborításuk, ami korábban Lafayette márki lakhelyét díszitette.2
Az 1882-es dátum amúgy igencsak jó választásnak tűnik. Az utcakép még a régi hintós világ (és nincs egy kerékpározó sem), gondolom majd a történet része lesz valamiképp az e korra jellemző látványos technológiai fejlődés is. Mr Russell egyébként vasútépítő, és ha belegondolunk, hogy ezidőtájt milyen léptékben növekedett az USA területe, érthető az ugrásszerű meggazdagodás. Bár ehhez hozzájárul némi egyéb üzleti készség is, mert a vállalkozó arra készül, hogy „meggyőzze” a várostyákat, hogy az ő érdekeik egyezzenek az övével.
Szőke Árvaság tehát elindul a Navvárosba, és rögtön sejtjük, hogy baj lesz, mikor valakik ál-verekedést kreálnak, majd ellopják a leányzó pénzét és jegyét. De milyen szerencse, hogy egy fekete lány a segítségére siet, s megveszi neki a jegyet. Ezáltal viszont szőkeségünk kénytelen a harmadosztályon utazni. (Ha ezt a nénikék megtudják…) New Yorkba érkezve aztán akkora vihar van, hogy az idegen lány nem tud a komppal Brooklynba eljutni (van egy beállítás, mikor a két lány még a Manhattanhe vivő kompra vár, ahogy látjuk a város sziluettjeit, ami ugyebár még messze nem olyan, mint amit mi ismerünk. Erről a történelmi fikciók esetében kihagyhatatlan ziccerről a Washington kémei sorozat hasonló jelenete kapcsán írtam részletesebben), és Mariannal együtt a nénikéknél tölti az éjszakát. Ha valaki azt hitte, hogy Agnes néni majd ágáll ellene, nem, ő egy nagyon korrekt és előzékeny úrinő, ráadásul, mint kiderül, a lány, Peggy Scott (Denée Benton) Pennsylvaniában épp abban az iskolában tanult, amelyet Brook család támogatott. Ez pedig további ötletet ad Agnes néninek arra, hogy esetleg titkárként is alkalmazhatná.
Furcsa egy kicsit, hogy miért nem bánja a lány, hogy nem jut haza, és akkor se jutunk sokkal előrébb, mikor egy kávézóban találkozik anyjával. Annyiban persze beljebb vagyunk, hogy látjuk, hogy jómódú, legalább is középosztálybeli rétegből származnak, ennek biztos jelzése az, hogy magától értetődő a viselkedésük egy kávéházban (még ha csupa fekete vendég között vannak is, a kávéházi életmód minimum középosztály ebben a korszakban a nyugati civilizáció legtöbb nagyvárosában – gondoljunk csak az ekkoriban fellendülő budapesti kávéházi életre).
Russelléknek két gyermeke van, a 18-20 év körüli Larry (Harry Richardson), aki ahogy érkezik már szabadulna is anyjától. Mrs Russell ahogy meghallja, hogy fiacskája hivatalos valami hétvégi buliba, ahol többek között Miss Astor is ott lesz, mindjárt könnyebben engedi el. Cserébe, az első epizódban látott jelenetek alapján úgy tűnik, hogy a csupán egy-két évvel fiatalabb lánygyermeket, Gladyst (Taissa Farmiga) tartja sokkal szorosabb gyeplőn.
Larry tehát Newportban víkkendezik3, és valóban, megismerkedik az Astor lánnyal (Amy Forsythe) valamint Agnes néni fiával, Oscar Van Rhijnnel (Blake Ritson). Úgy tűnik, a fiatalok másként gondolkoznak a világról, társadalmi kapcsolataikról, és egyebekről, mint felmenőik. Hirtelenjében nem is tudom, van-e olyan közismert történet, amikor a szülők nemzedéke a fesztelenebb és a fiatalok merevebbek? Ami hirtelen eszembe jut, az a Pusszantlak drágám (Absolutely Fabolous) sorozat, amikor a tipikus lökött liba anya meg sokkal merevebb viselkedésű lánya közti konfliktus is megjelenik, de az ugyebár sitcom, a karakterek szükségszerűen eltúlzottak. Tágabb értelemben vett realista drámában nem igazán emlékszem hasonlóra.
A másik dolog, amire nagyjából a történet ezen pontjához érve leszek figyelmes, hogy a közékorú nők mennyire határozottan, leszarom-ki-mit-gondol módon, már-már nyersen beszélnek, mint amilyen Mrs Fisch (Ashley Atkinson), a tengerparti összejövetel házigazdája is. Valószínűleg az akcentus is rádob erre az érzésre, mert teljesen más ez, mint a jellegzetesen brit Fellowes-történetekben Maggie Smith által játszott vitriolos karakterek (igen, úgy van, a Downton Abbey-ban játszott karakterének egy korábbi változatával lehet Gosford Parkban találkozni)
Noha szemmel láthatóan ebben a sorozatban is meglesz a klasszikus fent és lent különválasztása, és én is Fentiek és Lentiek kifejezéseket is (melyek természetesen a térbeli eltérőségre utalnak ebben az esetben és nem emberi minőségben), ne véletlen, hogy nem sokat emlegettem utóbbiakat, mivel azon túl, hogy látjuk, hogy érzékeljük, hogy Újgazdagéknál francia a szakács (rá sajnos nem tudom írni, hogy szüki a fhanszia akszentüsza, mert nem lágy és finom, sokkal inkább darabos – azt hiszem, ezt az akcentus dolgot is felírhatom a fétiseim listájára), és hogy úgymond szokjuk az arcokat, az epizód nem sok kézzel fogható információval szolgált eddig. Aztán csak történik valami, Miss Turner (Kelley Curran), a ház úrnőjének öltöztetőnője egyértelmű jelzéseket küld a ház urának.
Taissa Farmiga és Carrie Coon a The Gilded Age sorozat pilot epizódjában
Apropó, öltöztetőnő, Bertha, azaz Mrs Russell ruhái gyönyörűek, az a sárga és szürke variáció, amit akkor visel, mikor két jótékonykodással foglalkozó hölggyel találkozik, igazán tükrözi az egyéniségét (legalább is, amit eddig megismertünk belőle). Ez a találkozás amúgy több szempontból is fontos. Ugyanis Russellék személye nem, de a pénzük igenis jól jönne, így Mrs Fane (Kelli O’Hara) és Mrs Morris (Katie Finneran) kénytelen-kelletlen meghívja Berthát (akivel kivételesen vele tart a házi aranykalitkában tartott Gladys is) valamiféle társasági összejövetelre. Nem tudom, mennyire van képben, hogy a két hölgy minden mondatával inzultálja (valószínűleg igen), de minden megváltozik, mikor Marian és Ada néni is épp ide érkezne, mivel Szőke Árvánk számára ez jó kezdőlépés megismerkedni a közeggel, amelyben léteznie kell.
Aurora, (Mrs Fane) és Ada (itt mindenki A-betűs?) kicsit megijednek, mikor látják, hogy Marian milyen ösztönös, természetes kedvességgel és kíváncsisággal beszélget Russellékkel ( meg is beszélik, hogy ezt eltitkolják majd Agnes néni előtt), miközben a történetmesélés a nézők figyelmét egy különc úrinőre, Mrs Chamberlainre irányítja. Glady és kicsit később Marian is kiszúrja magának a magányosan álldogáló hölgyet, Aurora mindkét esetben csak apró információkat csepegtet el, hogy elvileg a jó körökbe tartozik a hölgy, de mégsem, mert nem illő vele mutatkozni és a többi. Nos, mivel Jeanne Triplehorn játssza a karaktert, egészen biztosak lehetünk felőle, hogy fontos része lesz a történetnek.
A ki kivel érintkezhet és kivel nem szokásait Marian kelletlenkedve tanulgatja. Agnes néni már nagyon hamar tisztázza unokahúgával, hogy mit is jelent, hogy ők a régiekhez tartoznak: anyja (azaz Marian nagyanyja) Livingston-lány volt, akik már a függetlenségi háború előtt is fontosak voltak New Yorkban. Ennyi, amit a New York koloniális történelmében kevésbé jártas nézők is megtudhatnak, én pedig itt egy kicsit kiegészíteném az információkat: ha jól belegondolunk, elbeszélői (forgatókönyvírói) szempontból tökéletes választás a Livingstonok, mert ők azok, akik talán leginkább emlékeztetnek az angol földbirtokos réteg világára. A Livingstonoknak a Hudson folyó vidékén voltak földjeik, és ahogyan többek között a The Other New York című könyv is kitér rá4, ez a vidék volt az, amely társadalmi felépítettségében leginkább emlékeztetett a 18. századi angol oligarcha rendszerre (és itt zajlott a függetlenségi háborúval egy időben egy sor olyan társadalmi átalakulás, gyors, demokratizálódási folyamat, amely miatt nem dőreség az említett konfliktust egyben forradalomnak is nevezni) A Livingstonok egyébként liberalis világlátású patrióták voltak, és nem csak gazdasági értelemben, hanem politikailag is az elitet képviselték. (Én pedig évek óta dédelgetem magamban egy színdarab ötletét, amely 1780 körül, épp az ő egyik birtokukon játszódik.)
S ha már felemlegettük a függetlenségi háborút, szóba kerül Oscar egyik barátja is, egy bizonyos John Adams, aki szintén büszke lehet felmenőire, hiszen a család két amerikai elnököt adott, ugyanezen a néven. (Na jó, a másodiknak ott volt a megkülönböztető középső neve, Quincey). Nekem pedig van egy apró gyanúm, hogy az a mód, ahogyan a történet A Nagybetűs Történelem 1880-as évekbeli kulturális emlékezetben elfoglalt helyét ábrázolja, csakis európai szerző tollából születhetett. 5
John Adams később nem csak szóba kerül, de vizitel is Van Rhijnéknél, amiből sejthető, hogy Agnes néni szemében a fiatalember megfelelő party lenne Marian számára. A sorozatkészítők egyébként folyamatosan igyekeznek megakadályozni, hogy Agnes nénit negatív karakterként könyveljük el, mert például Ada is mesél Mariannak arról, hogy amikor ők elárvultak, és Harryre (Marion apjára) sem lehetett számítani az életmódja miatt, Agnes néni hozta meg azt az áldozatot magáért és Adáért, hogy hozzáment a durva, nehezen viselhető férjéhez. (Ada szerint Mr Van Rhijn olyan férfi volt, akivel nem szívesen tartózkodott az ember kettesben.)
Marian közben egy másik fontos ismeretséget is köt: Larry siet segítségére, amikor a sétálni vitt kiskutyus megszökik tőle. A hétvégi partin, még látatlanban, Oscar valamiféle káposztaszagú tenyeres-talpas vidéki otrombaságnak festette le Mariant (nem mellesleg Oscar is kellemesen csalódik, mikor végre személyesen találkozik az unokatestvérével), s most Larryn is látszik a meglepődés, hogy de hát ez a hölgyemény nagyon csinos. (Ha a nézők egy részében felmerül a gyanú, hogy Louisa Jacobson nagyon emlékezteti valakire, nem véletlen, bizonyos kamerabeállításokból igencsak hasonlít édesanyjára, Meryl Streepre.)
A sorozatepizódok felépítésének jellegzetes logikája szerint még egyszer össze kell érnie a fontos cselekményszálaknak, s mivel pilot epizódról van szó, kell lennie egy olyan konfliktusnak, amely olyannyira kíváncsivá teszi a nézőt, hogy a következő epizódra is a történettel maradjon.
Russelléknél tehát felmerül az ötlet, hogy kellene egy szolidabb kis estélyt ( a soirée kifejezést használják rá) adni, olyan nagyjából kétszáz főset, hogy a kiváncsiskodó, de a társasági élet szabályai miatt barátkozni nem akaró hölgyek is megbámulhassák a palotát. Bertha személyesen vinné legtöbb helyre a meghívót, de van, ahol még csak nem is fogadják. Nem baj, attól még készülődnek. Végül ahogyan várható volt, kudarcba fullad az este, csak néhányan jönnek. Benéz például Aurora is, de olyan kelletlenkedve, hogy az egyre ingerültebb Bertha maga kéri, hogy távozzon. Ugyancsak átszökik Marian is, s mielőtt rázúdulna a háziasszony összes dühe, Mr Russell teszi helyre a dolgokat: Mariant ne tessék ellenségnek tekinteni, mert lám, tiltás ellenére is eljött, egyénisége révén inkább potenciális szövetségest érdemes benne látni.
A rajtuk maradt vacsorát elküldik jótékonysági intézményekbe, Bertha az ágyban fekve bosszút esküszik, miközben férje, aki benéz hozzá, örül neki, hogy ez a kis kudarc nem törte meg ambíciózus élete párját
Az epizód végén megosztanak még egy fontos információt a nézőkkel: John Adams nem haverja Oscarnak, hanem élettársa. Én meg még aggódtam, amiért Oscar olyan feltűnően nézegette Miss Scottot, hogy nehogy valami rosszat akarjon tenni vele. De nem, a feltűnőség épp arról szólt, hogy elterelje vele a figyelmet. Apropó Miss Scott, ő azért is örül az új munkájának, mert így kedvezőbb körülményei vannak a szépírói ambíciói valóra váltására.
Ja, és Mrs Astor (Donna Murphy) is feltűnik a legvégére, ahogyan lányával beszélget (másik lánya egy Roosevelthez ment hozzá, ők is megmutatkoznak egy pillanatra), de ez szerintem megint csak a szokjuk az arcokat kategóriába tartozó karakterismertetés az alkotók résézről.
Olvasmányjegyzék:
1Michael Kanish: The World's Fastest Man: The Extraordinary Life of Cyclist Major Taylor. (Simon and Schuster, 2021)
2 Az európai csúcsarisztokrácia majmolásának vágyát Clifton Hood már az In Pursuit of Privilege - A history of New York City’s Upper Class & The Making of a Metropol című könyvének (Columbia University Press, 2017) bevezetőjében is megemlíti, hogy egy 1897-es bál kifejezetten a XV. Lajos korabeli Versaillest kívánta megidézni, nem csak a rengeteg virággal, meg azzal hogy több mint 800-an vettek részt az eseményen (mint ismeretes Versaillesban XIV. Lajos grandiózus ötleteként az uralkodó folyamatosan vendégül látta az egész arisztokráciát, a nemesek, mint valami luxusgettóban, gyakorlatilag ott laktak), hanem hogy a bál résztvevői európai uralkodóknak öltöztek. A házigada XV. Lajosnak volt öltözve, a felesége Mária, skótok királynője, de pl. Ava Astor Marie Antoinette-nek öltözött. Az már egy másik történet része, hogy 1897 már a fellendülést követő depresszió ideje, és a sajtó igencsak kikezdte ezt a rongyrázást, olyannyira, hogy a bál házigadája, Bradley Martin, halálos fenyegetéseket kapott, testőröket volt kénytelen fogadni, később pedig Londonba költözni.
3 Talán kicsit lazábban kapcsolódik, de annyiban mégis, hogy a "dologtalan" felsőbb rétegek tengerparti szabadidőtöltési szokásairól is szól: Philip Dine: Sport and Identity in France. Practices, locations, reprentations. (Peter Lang, 2012) A könyv gyakran tér vissza azokra a felsőbb rétegbeli, a szabadidős fizikai aktívitással kapcsolatos társadalmi mechanizmusokra és hagyományokra, melyeket többek között Marcel Proust is leír Az eltűnt idő nyomában regényfolyamában.
4 Eugene R. Fingerhut, Joseph S. Tiedemann (szerkesztők): The Other New York: The American Revolution Beyond New York City, 1763-1787. SUNY Press, 2005
5 Azt, hogy az amerikaiak és a britek múlthoz viszonyulásában milyen különbségek vannak, David Lowenthal The Past is a Foreign County (Cambridge University Press, 2015) című könyve is érzékelteti itt-ott, ha nem is explicit módon. Én a 2015-ös, újragondolt változatot ismerem, melyben egyébként a Downton Abbey amerikai sikerére is tesz a szerző utalásokat, de gondolom, az eredeti 1985-ös verzióból is kiolvasható, hogy a brit közegben élő amerikai születésű társadalomtudós milyen különbségekre figyel fel.