Hogyan másként is indulhatna az új évad a horrorfilmes elemeket is időről-időre alkalmazó, szellemekről szóló sorozatban, mint horrorfilmbe illő nyitóképekkel.
Szürkés filter, kihaltság, elhagyott játékbaba a sarokban, és hasonlók.
Ekkor érkezik Thomas, mint ennek az egyes elemeiben megidézett lehetséges horrorfilmötletnek a lehetséges főszereplője, aki gyanakodva megy végig a folyosón (kiváló ötlet, hogy gyakorlatilag az egész házon végigsétál, így segítve a nézőket is a visszarázódásban a kedvelt helyszíneken), annak rendje és módja szerint, majd elhessegetve magától a gondolatokat, hogy esetleg valaki vagy valami kísérti.
Őt, a kísértetet.
Hamar megismerhetjük persze a rejtély megoldását: a pestisesek jöttek fel (hurrá! végre! újra!), és félénk rajongó módjára tisztes távolból sutyorognak és kuncognak.
 |
| A Ghosts pestisesei újra akcióban |
Az epizód egyik fő történetszála tehát Thomas sztársága lesz.
Mint kiderül, a pestisesek beleszerelmesedtek abba a pincében tárolt festménybe, amelyet Alison festett a legutóbbi karácsonyi epizódban. Egyszerűen rajonganak érte,
mert látszik rajta, hogy sztár, és hát egy sztárért rajongani kell.
Érdekes módon, Kitty automatikusan tudja, hogyan kell sajtósként/személyi titkárként viselkedni, és egy simulékony, de határozott stílust felvéve irányítja az eseményeket, tartja a kapcsolatot (és távolságot) Thomas és a rajongói között.
A Kapitány persze kelletlenkedik, és a sztárság egyik fontos tényezőjére világít rá: nem is a költészetéért kedvelik Thomast. (Ilyenkor nehéz kikapcsolni a gondolatok közül, hogy ha maguk is gyakran csacskaságok miatt körülajnározott - olvass bele bármelyik tweetjük alatti kommenthalmazba - alkotók tematizálják a sztárság nonszensz oldalát, vajon mennyire használják fel a privátemberi ellenérzéseiket a jelenséggel kapcsolatban).
Költőnk persze van annyira vakon hiú saját művészetével kapcsolatban, hogy Kittyvel megszerveztet egy felolvasóestet, vagyis inkább délutánt, ahol a pestisesek előbb kíváncsian hallgatják, majd hamar kiszúrják a hibát. Thomas egy tipikus dilettáns, aki zagyva szóhalmazokat alkot nagy pátosszal. Költői képei értelmezhetetlenek, logikátlanok, így befogadhatatlanok a hallgatóság számára. El is megy a kedvük a hallgatástól, főleg, miután Thomas gőgösen kiosztja őket, hogy nekik nem is kell érteniük, mert ez költészet. (Mondom én, hogy félművelt dilettáns sznob.) A Kapitány elégedetten nyugtázza, hogy igaza volt, és belekezd egy limerickbe, de van annyi önfegyelme, hogy nem próbálkozik azzal, ami szemmel láthatóan nem megy neki.
Robinnak is megvan a saját története ebben az epizódban, ahogyan felismeri a tévében egykori ismerősét, akinek a csontjait nemrég találták meg, és az arcát is sikerült a szakértőknek rekonstruálniuk. Robin bizonygatja, hogy tudja, hogy a pasasnak egy X volt a hátára tetoválva, és hogy ő adta neki a szőrmét, amit most is visel. Persze senki nem hisz neki, pedig fokozatosan igazodnak be a mondatai, egészen addig, míg a tévében a szakértő arról nem beszél, hogy a pasas minden valószínűség szerint meztelenül tartózkodott odakint a hidegben, ki tudja, mi történt a ruházatával, de több, mint valószínű, hogy kihülés okozta a halálát. Mire hinnének Robinnak a többiek, persze már ő nem akar emlékezni arra, hogy köze volt valaha ahhoz a fickóhoz.
Maradék szellemes hőseink történetei mind becsatlakoznak a fősodorba: Alison és Mike a nagyház melletti kisház (vendégház, "gatehouse") kiadásával próbálkoznak, ahova egy középkorú pár érkezik, de kicsit furák, mert nem beszélgetnek egymással. Én hajlanék arra, hogy majd arra fut ki a sztori, hogy biztos azért, mert valamelyikük korlátozott a kommunikációban (nem hall, vagy nem beszél), de mint kiderül, Juliannak és Fannynak van igaza, hogy ennek a két embernek, főleg a házassági évfordulójukon (ami az apropója a kiruccanásuknak) igencsak válságban van a kapcsolata, és egy kis noszogatás, külső behatás kell, hogy helyreálljanak a dolgok. Alison tehát kilyukasztja a férfi bringáját, így a pár kénytelen egymás társaságát keresni időtöltés gyanánt, és úgy tűnik, hogy egy közös nagy séta után rendeződik is kapcsolatuk.
Mindeközben Pat csodálkozva hallgatja, hogy Mary soha nem volt nyaralni (holiday? holy day?), így kiselőadást tart arról, hogy milyen is egy vakáció. Pathez illően azt is megtudjuk, hogy mikor kell kelni, melyik utat kell a reptérig választani, mennyivel korábban kell a reptéren lenni, mit kell venni a vámmentes boltban, szóval csupa praktikus dolog, de irritálóan apró elemekre bontva, olyan Patesen, egészen addig, míg végül bevallja, hogy
egy nyaralás, az maga a rémálom.
Ugyanezzel a lendülettel érdeklődik, hogy milyen volt Mary egy napja annak idején, és szinte megkönnyezi azt az idilli, rusztikus, egyszerű boldogságot, amiben az asszonynak volt része a férje mellett. De hát, mint tudjuk, ennek a történetnek nem lett jó vége, és erre utal Mary is, amikor mondanivalója végén füstölögni kezd.
Az epizód során apró, de jelenleg még nehezen körülhatárolható (majd talán egy-két epizód múlva könnyebb lesz) elemeken látszik, hogy új rendezője van a sorozatnak, aki értelemszerűen hozza a maga stílusát. Mintha többször használná, vagy jobban ráirányítaná a figyelmet a természetfeletti elemekre, például, hogy hőseink hogyan közlekednek a falon (és ajtókon) keresztül. De Mary füstölgése is valahogy hangsúlyosabb lett az adott kontextusban, mint esetleg lett volna korábbi évadokban. (Inkább humorforrásként működött.)
Ezzel együtt, a nyitórész hozta az elvártakat.
Mivel ez egy feelgood sitcom (nos, valójában majdnem minden sitcom jellegzetesen feelgood produkció) javarészt komfortkarakterekkel (akiknek társaságában szívesen időzünk kikapcsolódásként), így nyilván az epizódnak arra kellett épülnie, hogy alájátsszon a nézők örömének, hogy milyen jó újra találkozni régi ismerőseinkkel.