Ugrás a fő tartalomra

Személyes tragédiából kinövő Nagybetűs Történelem (House of Dragons S01E08 - The Lord of the Tides)

Ez a rész volt az első olyan epizód, amelyet már azzal a szokásos izgatottsággal vártam, hogy Úristen, de mennyi izgalmas elbeszélői továbblépési, történet továbbgörgetési lehetőség teremtődött az előző alkalommal, és nagyon kíváncsian várom, hogy mit hoznak majd ki ebből az alkotók. 

Az előző rész összefoglalójából sajnos kimaradt az a Corlys és Rhaenys közötti beszélgetés, melyben a Velaryon ház ura csakazértis Luke-ra akarja hagyni Driftmarkot, mert ugyebár 

a ( nagybetűs) történelem nem vérre, hanem nevekre emlékszik.

 Úgy gondolom egyébként, hogy Rhaenyráéknak abból a szempontból is ki kellett venniük a képletből Leanort, hogy ha már tényleg csak az unokák maradnak Rhaenysék számára, akkor sokkal nagyobb eséllyel fognak mögéjük és ezáltal Rhaenyráék mögé is állni, ha arra lesz szükség. 

 Most ez a probléma is akkuttá válik, mivel Corlys súlyosan megsebesült a Stepstonesnál zajló újabb csatározásban. Hat újabb év telt el az előző epizód óta, és Rhaenyra mellett Baela (Bethany Antonia)  ül, ahogyan hallgatják Vaemond, Corlys öccse monológját arról, hogy neki igenis számít a vér, és hogy ő a legközelebbi, idestova egyetlen vérszerinti rokona Corlysnak. (Hé, ne feledjük Laena lányait! Ők megkérdőjelezhetetlenül Velaryonok). Amikor Rhaenys a királyt emlegeti, hogy végeredményben majd úgyis az ő szava számít a kérdésben, Vaemond odaszúr sógornőjének, hogy de most egy queen ül a trónon. Szándékoltan írom most az eredeti angol szót, hiszen ahogyan elnézem a különböző (angol nyelvű) reakcióvideókat, a legtöbben itt arra fókuszálnak, hogy vajon ez most akkor királynőt vagy királynét jelent, vagyis, hogy az időbeli ugrás már Rhaenyra uralkodásába vezet-e minket, vagy még Alicent viszi a boltot Viserys képviseletében. 

 Számomra azonban az a szúrás, hogy lám, mégiscsak ülhet (akár így, akár úgy) nő a trónon, sokkal érdekesebb. 

 Nem King’s Landingbe ugrunk ezután, hanem Dragonstone-ba, ahol Daemon valami szűk hasadékban egy nagy bluggyból kiváj egy,akarom mondani három tojást. A láthatóan állapotos Rhaeyra Jace-t (Harry Collett)  hallgatja, ahogy valériaiul tanul. Kicsit türelmetlen, de elszánt kamasz. Ekkor jön Daemon, és hozza a korábban Baelától kapott üzenetet is, hogy Vaemond bácsi King’s Landingbe megy a király elé vinni Driftmark utódlásának kérdését. 

Elsőre én valahogy úgy érzékeltem, hogy a lány afféle túszként van a nagyanyjánál, de úgy tűnik, inkább a Targaryen power couple informátoraként hasznosítja magát. Nosza, akkor irány King’s Landing, ahol eléggé semmilyen fogadtatás várja a trónörökös párt. Csak Lord Caswell dugja ki a fejét a kapun és szalad oda Rhaenyrához. Emlékezzünk, ő volt az a fickó, aki két epizóddal ezelőtt nagyon látványosan gratulált a hercegnőnek a bébihez. A frissen érkezettek arra is rácsodálkoznak, hogy a palotában eltűntek a Targaryen jelképek, helyette megjelentek a hétágú csillagos vallási szimbólumok. (Vagyis Trónok harca perspektívából nézve: itt jelentek meg a vallási szimbólumok) 

Gondolom, a sárkánypornós falikárpitok is mentek a raktárba foszladozni. 

Útjuk a királyhoz vezet, akinek hatalmas makettjét már belepik a pókhálók, és mindenhol füstőlők vannak elhelyezve, ami előrevetíti, hogy a király fizikailag nagyon ramaty állapotban lehet. Ja, annyira, hogy még Daemon is megszeppen, és egy mondatát esetlenül, megtorpanva mondja. Mindenesetre, kiderült, hogy a pár hozta magával két közös gyerekét, Aegont és Viseryst is. 

(Pszt, nehogy VIII Henrik megtudja, hogy van itt egy királyleány, aki folyamatosan fiúkat szül!) 

 Alicent – aki a királyi tanácsban természetesen a fő poszton ül – más problémákkal van elfoglalva. Bár nincs azonnal egyértelműsítve, de nagyon is sejthető, hogy fiai közül Aegon volt az, aki nem bírt magával, és csak úgy lendületből megerőszakolta az egyik szolgálót.  A jelenet kiválóan van megírva, és Olivia Cooke nagyon jó, ahogyan érzékelteti, hogy bizonyos szintig Alicent nagyon is együtt érez szerencsétlen kislánnyal, de igencsak szenvtelenül beszél vele, úgyhogy arra is számíthatnánk, hogy a jelenet végén egyszerűen leszúrja majd valaki a szolgálólányt, hogy tényleg biztosan ne beszéljen. De helyette csak pénz ad, meg megitatja az esemény utáni teát vele, aztán fel is út, le is út. 

 Alicent megy Aegonhoz, üvölt vele, pofonvágja (továbbra is eléggé abúziv anya), az immáron házas családapa ifiúr pedig kissé megtörten, de próbálja magyarázni, hogy ő ezt nem akarta, soha nem akarta, meg hogy bármennyire is próbálta, soha nem lesz elég jó a szülei szemében. Tom Glynn-Carney, új Aegonunk egy pillanat alatt hangjával, ahogyan az előbbi mondatot elmondja, felvázolja ennek a karakternek az összetettségét. Én azonban még mindig kicsit sokk alatt vagyok, mert az alapján, ahogy egykoron olvastam, hogy majd egy Aegon Targaryent játszik a sorozatban, és tudva, hogy megjenéséből mennyire könnyen következhet egy tipikus ragyogó, daliás, előkelő Szőke Herceg karaktermegformálás, 

valójában alig ismertem fel a friss promóképek alapján, hogy ő ez a beesett szemű, rosszindulattól eltorzult arcú megkeseredett fickó. 

Na, mindegy, mindenesetre azt is megtudjuk még ebben a jelenetben, hogy természetesen Helaena (Phia Saban)  a felesége.

 (Fun fact: Olivia Cooke két évvel idősebb csupán Tom Glynn-Carney-nál.) 

Alicent csak ezután megy fogadni a rokonságot, s Rhaenyra az szokás szerint, aki próbál, ha szavak szintjén is megértő lenni azzal a helyzettel, hogy a Hightowerek irányítják az országot, míg Daemon az, aki pikírtebben szólogat be. Rhaenyra aztán találkozik Rhaenyssel is, szövetséget ajánlva az ő gyerekei és Laena gyerekei házassága révén. Az idősebb hercegnő értelemszerűen kimérten viselkedik, és itt megint sokan elkeztek játszadozni a kérdéssel, hogy ha Rhaenys tudná, mi történt valójában a fiával, vajon lelkesebben támogatná ex-menyét? Nem, továbbra is úgy látom, hogy pont az a lényeg, hogy mivel már csak az unokák maradtak nekik, így az ő érdekeiknek képviselete és támogatása sokkal biztosabb támogatás lehet Rhaenyra számára. 

Rhaenys nem tagadja, hogy elvileg a másnapi meghallgatáson sem Rhaenyra, sem Vaemond, hanem saját érdekeit kívánja képviselni. Már csak azért is, mert szerinte Hightowerék csúnyán térdre fogják kényszeríteni a trónörököst. 

 Közben Jace és Luke (Elliot Grihault)  körbenéz az udvaron, ahol edzeni szoktak. A kisebbik fiút nagyon zavarja, hogy mindenki bámulja őket, nagyon zavarja, hogy ennyire magukon viselik a jeleit annak, hogy más apától származnak, mint akitől kellene.

Megvan Ser Criston is, és íme itt van a felnőtt Aemondunk (Ewan Mitchell). Igazán nagypályás villainnek nőtte ki magát, megjelenésével, harci képességeivel, és ahogyan a párbaj közben azt is meg tudta figyelni, hogy unokaöccsei is ott vannak közönsége sorai közt. Az esetleges további interakció lehetősége a rokonok között félbeszakad, mert ekkor érkezik Vaemond is. 

Vaemond Velaryon (Wil Johnson) a trónteremben a király előtt


Rhaenyra éjszaka ellátogat az apjához, és ráborítja összes kételyét és feszültségét a prófécia jelentette teher miatt. Ha tényleg olyan fontos az ő szerepe ebben a jövőbeli eseménysorban, akkor valahogy mégis, de mégis, segítsen neki az apja védje meg őt. 

A jelenet tragikuma abban rejlik, 

hogy a mi szempontunkból úgy tűnik, értelmetlen kérés ez egy szinte már teljesen leamortizálódott, épp hogy csak vegetáló személlyel szemben. 

 Másnap tehát kezdődik a meghallgatás. Otto ül a trónon, s először Vaemond kap szót. Én sajnálom kicsi Luke-ot, mert folyamatosan úgy áll ott, mintha minden pillanatban elsírná magát és könyörögne, hogy ő elfogadja, hogy egy fattyú, csak legyen már ennek az idegőrlő játéknak vége. Ahogyan Rhaenyra reagál – közbeszól – továbbra is irritáló számomra, mert végeredményben mégiscsak hazugság, amit véd, de olyan hangnemben, hogy még ő van megsértődve, hogy itt bárki rosszat mond rá. Mert ugye itt két külön dologról kellene beszélni: a gyerekek egyértelműen nem Laenor vér szerinti gyerekei. Ugyanakkor egyértelműen örökösei a Vastrónnak, mert Rhaenyra gyermekei. Értem én, hogy pont ez a lényeg, hogy ez a kettő a szereplők közti interakciókban szándékosan összemosódik, és már maguk sem tudják, miért támadnak, vagy mit kérnek ki maguknak, de az én dolgokat atomjamraira szedő, boncolgató elmémnek nehéz megbírkóznia ezzel. 

(Pedig dráma- és forgatókönyvírói szempontból is sok hasznos tanulság vonható le ezeknek az interakcióknak a jellegéből.) 

 Alicent egyszer leinti Rhaenyrát, hogy várjon a sorára, majd amikor végre eljön ennek az ideje, s a trónörökös éppen belekezdene a mondanivalójába, nyílik a trónterem ajtaja. Viserys áll egy szem magában, összetörten, egy botra támaszkodva, fél arcán egy arany maszk. Ramin Djawadi megint óriásit alkotott. Ez a szomorúan fenséges zene (beemelve Robert Baratheon királyi motívumait) iszonyúan sokat ad hozzá a felejthetetlen filmes pillanathoz. 

 Láthattunk-e valaha ilyen királyábrázolást filmes (tévés) fikcióban? 

 Már korábban is volt egy ilyen érzésem, de ezen jelenetsor láttán mindenképp leírható, hogy ez a sorozat olyan területeit fedezi fel, olyan rétegeit hozza felszínre a fikciós „történelmi” reprezentációnak, amellyel ritkán, vagy egyáltalán nem szoktunk találkozni. Főleg úgy érdekes, ahogyan a már jól ismert történetre (Trónok harca) alárakódnak újabb és újabb elbeszélői rétegek. 

 Visery tehát végigszenvedi magát a trónig. Már majdnem felér, amikor leesik a fejéről a korona. Azt hiszi, megint valamelyik testőr akar a segítségére sietni, és ingerülten elhessegetné magától, ám Daemon az, aki egészen a trónig kíséri a bátyját, és fejére teszi a koronát. (Az interneten keringő sztorik szerint ezt a jelenetet a véletlen hozta: véletlenül esett le a korona, és Matt Smith reagált gyorsan.)

 Miközben hanyatt esünk Paddy Considine alakításától (ami a sok maszk és egyéb filmes trükk mögül is kiviláglik), érdemes odafigyelni a többi szereplő reakciójára: a Hightowerek persze hogy frusztráltak, mert így most kiesik a kezükből az események kontrollálásának lehetősége, Rhaenys arcán pedig az látható (pontosabban, mivel megfelelő ideig fókuszál rá a kamera, mi automatikusan beleképzeljük), hogy pörögnek a fogaskerekek, hogy az ő politikai helyzetére milyen hatással is bír, hogy itt a király. Nem is csoda, hogy amikor Viserys őt kéri meg, hogy beszéljen, hogy a fenébe lett megint ügy abból az ügyből, amit már annyiszor tisztáztak, Sosemvolt Királynő egyértelműen kiáll Rhaenyra mellett. 

 Ettől aztán Vaemondban végképp bekattan valami, és tudva tudván, hogy ő itt teljes megsemmisülést szenvedett, még egy utolsó kirohanással fattyaknak nevezi a két fiút és… 

… és Rhaeynrát kurvának. 

 Erre Viserys is felkel a trónról, és a tőréhez nyúl, de Daemon gyorsabb és egy kardcsapással lefejezi Vaemondot, úgy, hogy a nyelve (amelynek kivételéről a király beszélt) ott marad. (Daemon gyakorlatilag kanadaiasította Vaemondod – kulcsszó: South Park

 Viserys együtt szeretne vacsorázni a családdal, nem kér fájdalomcsillapítót sem, tiszta ésszel, már amennyire a fájdalom nem tompítja azt, szeretne a szeretteivel lenni. A vacsorán aztán utolsó erejével kéri, hogy ha másért nem, de legalább őérte, ezért a nyomorék öregemberért (ne feledd, még csak 52 éves!) tessék a családtagoknak megbékélni egymás közt. Ennek nyomatékosításaképpen leveszi az aranymaszkot az arcáról, és látható, hogy nincs meg egyik szeme. 

 Úgy tűnik azonban, hogy a kérés pozitív hatással van az asztalnál ülők nagy részére. Mind Rhaenyra, mind Alicent olyan beszédet mond, amely tiszteli, elfogadja a másikat, sőt, 

mintha valami ilyesmi külső erőre vártak, vágytak volna évek óta, 

hogy segítsen visszatalálni a gyemekkori barátságukhoz. Így aztán Viserysnek megadatott, hogy békében, örömben (még Otto is jókedvűen tapsikol) üljön családja körében, mígnem a fájdalom olyan elviselhetetlen lesz számára, hogy ahogy hozták, úgy el is viszik a szolgák. 

 Viserys életének egyik nagy tragédiája, ugyanúgy, ahogy lányának és második feleségének is, hogy hiába, hogy ők kettejüket lelkük mélyén inkább kötődnének egymáshoz, amíg egymással szembeni ellenérzéseik voltak erősebbek, sikeresen megmérgezték ezzel a következő generációt. 

Még Viserys jelenlétében, de szokás szerint – akarva vagy akaratlanul – figyelmét elkerülve, Aegon cseszegetni kezdi Jace-t, hogy na végre, unokaöcsi, most, hogy megnősülsz, végre lesz alkalmad közelebbről is találkoznod egy puncival, illetve később Baelának is odasugdossa, hogy ha leendő férje nem lenne kielégítő számára, tudja, hol keressen igazi férfit. Ez utóbbit hallva Jace ingerülten az asztalra csap, de fegyelmezi magát, és inkább csak tósztot mond. Ugyancsak ezt teszi Helaena is, aki így kedvesen, aranyosan elmondja, hogy nem rossz dolog ám a házasság, főleg ha a férj csak ritkán tesz látogatást. Igaz, ha részeg, akkor jobban kell tőle tartani. Bár sokan próbáltak beleolvasni ezekbe a szavakba olyasmit, hogy megjósolja, hogy Jace is erőszakoskodni fog Baelával, és hasonló, szerintem itt szimplán Aegon taplóságáról beszélt a fura lány a maga módján. Persze aztán Jace-t sem kell félteni, némi, mondjuk jóval ártatlanabb, sunyiságra ő is képes, mikor Helaenát viszi táncolni Aegon orra előtt. 

Közben Aemond… nos, Aemond az kemény dió, ahogyan az egyetlen szemével úgy szkenneli a körülötte zajló eseményeket, környezete viselkedését, hogy az még egy Bond villainnek is becsületére válna. Amikor Jace ingerülten az asztalra csapva feláll, ő is ezt teszi, jelezvén, hogy ha kell megvédi Aegont. Aztán amikor Viserys már nincs jelen, és egy sült malacot tesznek épp elé az asztalra, kicsi naív Luke nehezen fogja vissza a kuncogását. Na, itt jön el a pillanat, mikor Aemond is tósztot mond unokaöccsire, akik nem csak helyesek, bölcsek, de erősek is. Persze, hogy az erős (Strong) előtt van egy kis hatásszünet. Ewan Mitchell jó lesz, nagyon jó lesz. Ahogyan Amond az őt számon kérő anyjának is ridegen mondja, hogy ő csak ünnepli, hogy mennyire erősek az unokaöccsei, úgy tűnik, ők nem annyira büszkék rá, húha, az több, mint reménykeltő, hogy itt egy ikonikus alakítással lesz majd dolgunk a későbbiekben is. 

 Szóval Rhaenyra fiai kiállnának magukért, és van is némi kis kakaskodás, de a szülők generációja, főként Daemon közbelép. Na Aemond öcsi! (Tényleg, ők milyen rokoni viszonyban is vannak? Unokabáty-unokaöcs, de egyben sógorok is.) Velem álljál ki, ha ilyen kedvedben vagy. De Aemond nem az a forrófejű valaki. Hanem mint egy vad, amely erősebb ellenfelet szimatol, egy grimasz kíséretében inkább odébbáll.

 Hogy nem csak Viserys jelenlétében gondolta így a két nő, hanem tényleg nagyon is szomjazták már ezt a kibékülést, a következő beszélgetésük is bizonyítja: Rhaenyra szerenté a gyerekeket minél hamarabb Dragonstone-ban tudni, így most hazamennek, de majd ő egyedül visszajön sárkányháton. Alicent szomorkodik, hogy így alakultak a dolgok, de saját és a király nevében is mondja, hogy örömmel várják vissza. 

 Talán épp ezen az éjszakán (mert hiszen Rhaenyra még biztos nem tért vissza) Alicent Viseryst ápolja az ágyában, amikor a király ködös agyában felmereng, hogy lánya a próféciáról kérdezte. Most erre kezd el válaszolni, hogy igen, hisz Aegon prófáciájának valóságosságában, erejében, és hogy ő (mármint Rhaenyra) a záloga a birodalom egybentartásának a majdani nagy veszéllyel, szemben. 

 Milyen kár, hogy Alicent azt hiszi, férje ezt rá érti, és a barom Aegonra, hogy ő a kiválasztott herceg. 

Az e hitben való meggyőződése, hogy Viserys a halálos ágyán fiára hagyta a trónt, fogja végül is romba dönteni ezt a dinasztiát. 

 Viserys pedig utolsó leheletével – immáron teljesen egyedül – annyit mond: My love.

 A Nagybetűs Történelem eseményei és a legszemélyesebb emberi tragédiák viszonyát általában a nagy társadalmi folyamatok egyéni életre történő lecsapódása, vagy ritkábban a kettő disszonáns, illetve egymás mellett elcsúszó formájában szokták ábrázolni. Néha rosszul (az elbeszélés már-már társadalmilag káros mértékben igazat ad annak, hogy az egyén elhárítja magától az egyéni felelősséget, és nehezen megragadhatatlan fogalmakra, vagy bűnbakokra hárítja azt), néha kiválóan (A Nagybetűs Történelem végeredményben is egyéni kis történetek, egyéni döntések sokaságának sora és következménye). Máskor értjük, felfogjuk, tudatosan összerakjuk, hogy az uralkodók egyes döntései milyen történelmi következményekkel járnak, bár nyilván még ezekből sem lehet kizárni azokat az ellenirányú folyamatokat, amelyek még egy királyt is könnyen döntési kényszerhelyzetekbe hoznak.(Lsd még VIII: Henrik és uralkodása fikciós ábrázolási lehetőségeinek széles tárházát, számtalan variációját.) Amit azonban itt láttunk lezajlani a szemeink előtt, 

ritkán (vagy tán soha nem ) látott mértékben billenti a mérleget egyetlen egyén személyes, legbelsőbb, legmélyebb egyéni tragédiája felé.

 Talán mert ez végeredményben mégiscsak fantasy, és bár egy európai középkori jellegű, ahhoz nagyon hasonló világot jelenít meg, nem egy valóban megtörtént eseménysort dedukál személyes emberi viszonyokra, hanem szabadon építkezhet a másik irányból, ezért is olyan különös és szokatlan az a megrendülés, amelyet Viserys utolsó (a próféciával kapcsolatos) szavai váltanak ki, tudván, hogy ez a félreértés majd egy borzalmas polgárháborúhoz vezet.

 Jövő héten tehát a vészjósló 9. epizód következik, és a szokás rövid promóvideó alapján jön az igaz ereszdelahajamat.

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Sztárság és nyaralás keserű nyűgei (Ghosts S04E01)

Hogyan másként is indulhatna az új évad a horrorfilmes elemeket is időről-időre alkalmazó, szellemekről szóló sorozatban, mint horrorfilmbe illő nyitóképekkel. Szürkés filter, kihaltság, elhagyott játékbaba a sarokban, és hasonlók.  Ekkor érkezik Thomas, mint ennek az egyes elemeiben megidézett lehetséges horrorfilmötletnek a lehetséges főszereplője, aki gyanakodva megy végig a folyosón (kiváló ötlet, hogy gyakorlatilag az egész házon végigsétál, így segítve a nézőket is a visszarázódásban a kedvelt helyszíneken), annak rendje és módja szerint, majd elhessegetve magától a gondolatokat, hogy esetleg valaki vagy valami kísérti.  Őt, a kísértetet.  Hamar megismerhetjük persze a rejtély megoldását: a pestisesek jöttek fel (hurrá! végre! újra!), és félénk rajongó módjára tisztes távolból sutyorognak és kuncognak.  A Ghosts pestisesei újra akcióban  Az epizód egyik fő történetszála tehát Thomas sztársága lesz.  Mint kiderül, a pestisesek beleszerelmesedtek abba a pincében tárolt festménybe,

További történetmorzsák a múltból (Slow Horses S01E02 -Work Drinks)

Utolért valami megnyugtató, sőt jóleső otthonosságérzés az első epizód közben. Nem tudom, mi okozhatja, talán az eredeti történet szerzőjének hasonló a gondolkodásmódja az enyémhez, talán Will Smith (még mindig a brit alkotóról beszélek) gondolkodásmódja, amit úgy rémlik, már a Have I Got News For You -s szereplését látva is konstatáltam (igen, jelenleg egy sor brit kreatív piaci szereplőt ez alapján helyezek el a nagy kreatív térképen, hogy milyen benyomásaim voltak vele kapcsolatban abban a bizonyos tévéműsorban).Talán azért érzem ezt, mert ilyen vagy olyan módon, de marginalizálódott karakterek állnak a középpontban. De megjelenítődik az elitiskolás, privilegizált származású posh fiatalemberek világa is. Van itt egy női vezető, ami értelemszerűen mindig érdekes téma számomra. Lehet, hogy a zene adja ezt az érzést, vagy az, ahogyan London megjelenik a történetben. De ez az érzés nagyon hasonló ahhoz is, amit a modern Sherlock (a Moffat&Gatiss féle – igen, direkt a kreatorokat é