Tervezve volt, hogy majd valamikor megnézem, de aztán hosszú ideig hanyagoltam. Információm csak annyi volt, hogy Gary Oldman (akiről az évek során egyre nehezebb elhinnem, hogy én tényleg A skarlát betű férfi főszereplőjeként láttam először az 1990-es években,annyira más jellegű karaktereket vállal amúgy) játszik benne, és valamiféle szedett-vedett kémbagázs, csupa, a normális életben az átlagember által lúzernek tekintett fura figura veszi körül egy kémtörténetben.
Aztán el is feledkeztem róla, mígnem nemrég pár olyan ember, akinek adok az értékítéletére, köztük Ben Willbond is felemlegette, hogy mennyire jó feldolgozás. Ebből kiderült az is, hogy Will Smith (nem, nem az amerikai, hanem az angol színész, akivel Ben amúgy játszott együtt a The Thick Of Itben és csináltak közösen egy kisfilmet Womble címmel) írta a forgatókönyvet.
Nosza, akkor már mégiscsak meg kell nézni, gondoltam (és azzal a lendülettel beszereztem a sorozat alapjául szolgáló könyvsorozat első részét, valamint puszta kíváncsiságból Will Smith nemrég megjelent regényét is – majd az Egy olvasó naplóján valamilyen formában lesz szó mindkettőről).
Ahogy mondani szokták, áldom az eget, hogy nem néztem rá a szereplőlistára, mielőtt nekiálltam nézni a sorozatot, mert így egy sor kellemes meglepetés ért, már rögtön az első pillanatban, mikor Jack Lowdent véltem felfedezni a képernyőn.
Na de innen jöjjön a szokásos jelen idejű epizódösszefoglaló.
 |
| A "Slough House" csapatának néhány tagja a Slow Horses pilot epizódjában |
Szóval Cartwright (Jack Lowden) épp valami reptéri akcióban vesz részt, amelyet a műveleti teremből figyel és irányít Kristin Scott Thomas és Freddy Fox (az ő karaktereiknek nevei még nem hangoztak el). Freddy, azon túl, hogy apja, Edward Fox cukisító filterrel felturbózott mása, még isteni jól is tudja őt parodizálni, ahogyan azt a Toast of Tinseltownban (a Toast of London speciális évadában) is láthattuk. De ez itt most lényegtelen kitérő a részemről, csak kicsit villogni akartam, mennyire képben vagyok a brit komédia-/humoripart illetően, a lényeg a reptéren zajlik, és nagyon hamar sejthetjük, hogy valami nincs rendjén, mert Cartwrighték kénytelenek felfedni magukat és látványos akcióba kezdeni. Sajnos rossz fickót fognak el. A két szépfiú, az egyik a terepen, a másik az irányító teremben, összevesz azon, hogy akkor most kék ing és fehér póló, vagy fehér ing és kék póló volt-e az ismertetőjel. Az utóbbi lesz a helyes, s Cartwright még az eddiginél is látványosabb üldözésbe kezd, ami, tekintve, hogy ez egy titkosszolgálati munkának tűnik, a lehető legrosszabb fejlemény.
Sejthető, hogy azt látjuk, miként kerül majd Cartwright a lúzerekhez.
Ebben az elgondolásomban némiképp elbizonytalanodom, amikor ügyetlen hősünknek nem sikerül megállítani a férfit, aki megnyomja az öngyilkos bomba gombját. (A hosszú cold open és annak témája miatt van némi Bodyguard utánérzésem.) Ó, nem, nem, a főcímben második névként szerepel Jack Lowden rögtön Gary Oldman után, úgyhogy fontos szereplő lesz. (Mondjuk ahhoz nem elég nagy sztár, hogy egy csupán a film elejére sűrített vendégszereplése legyen, mint mondjuk Damian Lewisé volt a Bill című vígjátékban, annál meg mégis ismertebb, hogy csak egy random szereplő legyen. Szóval jah.)
A főcím után – melyben amúgy Mick Jagger énekel, tök jó kis dal – máris megérkezünk a Slough House, azaz ennek a leszerepelt kémeknek szánt munkahelynek a mindennapjaiba. Konkrétan azzal indulunk, hogy Jackson Lamb, Gary Oldman karaktere saját fingása hangjára ébred fel a kanapén. Hát szét van csúszva a fickó, az szent. Aztán jön valami titkárnőféle, akivel mi is körbemegyünk az épületben, és rá-rátekintünk az itt dolgozó kollégákra. Pár jelenettel később közelebbről is megismerjük őket. Van itt egy olyan babusgatnivalóan szerencsétlennek tűnő negyvenes cuki fickó, egy saccra hasonló generációba tartozó talpraesett fekete nő és egy skót akcentusú szintén középkorú másik férfi. Mindannyian teljesen értelmetlen és valószínűleg haszontalan papírmunkát kell hogy végezzenek. Van egy IT-s srác is, ő nem hagyja szó nélkül, hogy mennyire nem a képességeinek megfelelő munkát végez, mert ami feladatot kap, azt egy óra alatt össszerakja, és aztán csak unatkozik a munkaidő hátralévő részében. Akad itt egy izomagyú fickó is, aki a kevés agysejtjét is a dolgok túlgondolására fordítja, például már a rendőrök is üzennek miatta, hogy ne félemlítse meg a közeli buszmegállóban ácsorgó embereket. Szerinte óvatosnak kell lenniük, mert mi van, ha őket figyelik onnan. A titkárnő szerint meg lehet, hogy csak szimplán a buszra várnak.
Na, megvan Cartwright is, akinek a feladata valaki személyes szemetének átkutatása, de azt nem kapta utasításba, hogy mit keressen. Igen, úgy van, Lamb direkt szívatja, mert zavarja, hogy félrecsúszott karrierű hősünk befolyásos családból származik, így nem teljességgel lett eltanácsolva a titkosszolgálatoktól, csupán erre a purgatóriumszerű helyre került. Ja, az az akció, amit a történet elején láttunk, csak gyakorlat volt. Még szerencse, mert a 149 halott, ha igaz lett volna, kemény ügy lett volna. (Igaz, akkor abba beletartozott volna maga Cartwright is.)
Külső helyszínre kapcsolunk, és egy tipikusan idegösszeomlás szélén álló, benácult és marginalizálódott posh fickót (mármint, hogy erre a karakterre valahogy mindig hasonló kinézetű színészeket kasztingolnak, számomra ez itt és most kicsit túl klisészerűre sikeredett) követünk egy kávézóba. Sejtésünk, hogy merrefelé tendál a politikai érdeklődése beigazolódni látszik, mikor a kávézó felszolgálóját következetesen Maxnak (a hely neve) szólítja, akkor is, ha a fickónak ott van a kis táblácskáján a neve, Theo (Milos Yerolemou, azaz a Trónok harca Syrio Forellje játssza). Mivel a felszolgáló, egy görög pasas, nem szól ezért, az angol így úgy gondolja, rendben is van.
Hohó, de ki üldögél a mellette lévő asztalnál? Olivia Cooke! És rögtön tudhatjuk, hogy ő lesz itt az igazán fontos, már csak azért is, mert egy ügyes trükkel – az újságját kéri a fickótól, közben kiönti a kávét –, míg minden kaotikus, megszerzi a pendrive-ját és átmásolja a saját gépére a rajta lévő adatokat. (Van némi kételyem afelől, hogy ez ilyen gyorsan és egyszerűen menne, de eszi fene, ezen nem akadunk fel.) Nos, Olivia a már többször emlegetett Sid, igen, ő is a lúzerekkel dolgozik. Azt is megtudjuk, hogy Cartwrighnak River a keresztneve, anyuka valami hippi lehetett, hogy így kicseszett a gyerekével.
Nagyon jó eddig a nézőknek szánt információk átadásának dinamikája,
egyetlen egy párbeszédben sem éreztem az erőltetettséget, hogy most csak azért beszélnének a karakterek számunkra evidens dolgokról, mert így ismertetik a nézőkkel a helyzetet. Jelenleg még csak arról van informáckónk, Cartwright miért van itt, de furcsa lenne, ha a többiekről szépen lassan fokozatosnak nem derülne ki a saját háttértörténetük. Egyelőre a titkárnő, Catherine Standish (Saskia Reeves) élete előzményeire van utalgatás azzal kapcsolatban, hogy előző munkaadóját holtan találta a fürdőkádban. Mivel egyetlen egy apró jelenettel - Lamb két poharat vesz elő a fiókból és a nőt is megkínálja egy korty itallal, aki viszont szótlanul nem tesz semmit – levesszük, hogy felépülőfélben lévő alkoholista, mintha emiatt lennének a random módra benne felidéződő emlékek kicsit homályosak. Amúgy a függőségével kapcsolatos sejtésünk beigazolódik, mikor a nap végén egy anoním alkoholista összejövetelen látjuk.
Ugyancsak a jó ütemben adagolt informácikók révén tudjuk meg azt is, hogy az idegbajos újságíró, Robert Hobden (Paul Hilton) aki a kávéházban valamilyen ügyet a Watergate botrányhoz hasonlít, tényleg szélsőjobbos figura, de túl kicsi halnak és igencsak múlt időnek tűnik ahhoz, hogy az MI5 központjában (Regent’s Park, vagy csak röviden a Park) is foglalkozzanak vele. Kristin Scott Thomas karakterére közben Lamb Lady Di-ként hivatkozik, és bár a nő Sidet kéri, a férfi Cartwrightot küldi át a laptoppal. A tárgyat egy fém dobozba rakják, amit Cartwright egy vécében kibont, és a tartalmát átteszi egy barna borítékba. Nem lesz ebből baj? Mármint úgy értem, egész csinosat robbant a doboz, mikor hősünk fizikai erőszakot alkalmazva nyitotta ki.
Persze, nem véletlen, hogy Lamb Cartwrightot küldte, mert James Webbel, azaz Freddy Fox karakterével kell találkoznia. Bár szerintem sokkal megalázóbb számára az, hogy a recepciós néni csak alkalmi beléptetőkártyával engedi be, és határozottan kéri, hogy tessék várni, míg jön valami kísérő érte. Webb, azaz „Spider” (spiderweb, haha, ó ez ilyen bentlakásos fiúiskolás humor, biztos) már könnyebb falat,
mert neki be lehet szólni.
Például ki lehet röhögni, hogy azért ő is félre lett kicsit állítva, mert HR-es lett belőle. De szemmel láthatóan eléggé pofonérett kis fickó, mert első dolga, hogy a saját gépén lejátssza Cartwrightnak a felvételeket a félrecsúszott gyakorlatukról. Ja, itt tudjuk meg, hogy a befolyásos ember, akinek közreműködésével Cartwright még mindig ebben a közegben dolgozhat, a nagypapa. Hősünk nyughatatlan típus, este visszamegy az irodába, és egy Greg Simmons nevű, szintén szélsőjobbos fickó beszédeit nézegeti. Aztán elmegy a nagypapához, akit nem más, mint Jonathan Pryce alakít.
Hadd találjam ki! Nina Gold a sorozat castingmenedzsere?
No itt megint megtudunk néhány apró infót Cartwrighték családi hátteréről, hogy anyuka épp Isztambulban nyit vendégházat az új pasijával, bár mind az üzleti terveit, mind a pasijait olyan sűrűn váltogatja, hogy a képeslap feladásakor helyes infók a megérkezéskor már nem biztos, hogy aktuálisak. Ja, és persze megtudunk egy sor dolgot Hobdenenről is, például, hogy - ki hitte volna – kommunista volt fiatal korában, csak ahogyan lenni szokott átesett a ló másik oldalára. És személyesen pikkel az MI5-ra, mert szerinte ők szivárogtatták ki egy szélsőséges pár adományozóinak a listáját, többek között rajta az ő nevével. Mindenesetre, ha most megint téma Hobden a központban, és a művelethez a Slough House embereit használják fel, mint kvázi feláldozhatóakat, akkor vigyázzon Cartwright, mert az ő élete is veszélyben van.
Miközben megint látjuk, hogy az idegbajos telefonon magyaráz valamit valakinek, most éppen arról, hogy neki tudomása van valamiféle közelgő támadásról,
helyszínt és ezzel egy kicsit elbeszélői perspektívát is váltunk, mert olyan információk birtokába kerülünk, amelyről lúzereink (eddig még) nem tudhatnak.
A leedsi egyetem két egyetemistájával ismerkedhetünk meg, közülük a fehér srác standupos és kissé necces vicceket mesél. Mármint eléggé necceseket, és az egyre feszültebb zene is érzékelteti, hogy lehet még abból baj, amiről beszél, mármint értelemszerűen nem a Jézussal vagy Buddhával kapcsolatos megjegyzéseivel. Amúgy a szöveget az ő közép-ázsiai származású haverja írta, csak ő bátortalan színpadra állni. Mindenesetre filmes megoldásokkal már korábban felhívták rá a figyelmünket, hogy valakik egy furgonból figyelik őket, majd pedig, miután véget ért az előadás, s elbúcsúznak egymástól, a furgonnal érkező fegyveres fickók elrabolják az egyiküket.
A történet itt és most még ügyesen nem engedi tudni, hogy melyiküket. Másnap reggel Cartwright az IT-s srácot kéri, hogy derítse ki, mi volt a laptopon, de mint kiderül, csak egy a végtelenségig ömagát kibontó pí (ugyebár egy szám, amelynek soha nincs vége, a 3,14 csak kerekítés) generálódik rajta, vagyis Hobden sejtette, hogy az MI5 meg akarja szerezni a gépét. De persze nem ez a nap szenzációja, hanem hogy videóval jelentkeznek az emberrablók, az áldozatot valahol Londonban tartják fogva, mai újság van a kezében. És természetesen a pakisztáni srác lesz az, rögtön kiderül, ahogy lehúzzák a zsákot a fejéről. Ennek bizony köze lesz a szélsőjobbos újságíróhoz, kezd el agyalni Cartwright, és mire észbe kapnánk a többiekkel együtt, hogy hova tűnt, már az utcán megy előre, eltökélten saját kezébe venni az ügy megoldását.