Kontextusteremtés a zárványon kívül

Felszînes olvasók, csupán néha-néha egy-egy bejegyzés erejéig az oldalra tévedők számára véletlenszerűnek tűnhet a kortárs magyar irodalmi élet felemlegetése (vagy akár csak a kortàrs magyar szépirodalom kifejezés beleillesztése az adott bejegyzés szövegébe). A nyilvánvaló parktikus okokon túl, azaz hogy akár a Nézőnapló különkiadás, akár az Outlander-kuckó, a Régi kosztümös filmek vagy a Brit szatíra, vígjáték, humor blogok mind az Egy olvasó naplója blog mellékletei (vagy mondjuk úgy spin-offjai) tehát értelemszerűen folyamatos az ide-oda referálás (gy.k. linkelés)¹, egy nagyobb léptékű oka (és célja) is van annak, 

hogy a Pethő Anita szöveguniverzumban ott is emlegetésre kerül a kortárs magyar szépirodalom, ahol mások által nem igazán szokás. 

 És még csak nem is a tövig lerágott magas vs. populáris kultúra szembeállítása témáról lesz szó. Nem arról, hogy a 21. század harmadik évtizedében még mindig akad a félművelt sznoboknak egy csoportja, akik szerint egy "igazi" irodalmár, főleg ha olyan rendes lánynak látszik, mint én, csak maradjon szépen a csinos kis elefántcsonttornyocskájában, ha azt szeretné, hogy megdícsérjék. (Hajjaj, tudom, a bamba, naív kislányos arcberendezésem, még így jóval negyven felett is becsapós lehet. Nekem azért annál lényegesen nagyobb ambícióim voltak mindig is, minthogy megdícsérjenek. Vagy hogy hétköznapi értelemben véve kedveljenek.) Azért aki kicsit is jártas a bölcsésztudományok mai helyzetében, tudhatja jól, hogy a  jelenkori populáris kultúra már nagyon régóta komolyan vett és igencsak termékeny kutatási alapanyag.²

Az én nagyobb léptékű ötletem egy speciális élettapasztalat által formálódott. Igaz ugyan, hogy sokszor reflexszerűen irodalmárnak, irodalomkritikusnak nevezem magamat, de egyben (kis)vállallozói identitással is rendelkezem (elvégre ilyen közegben nőttem fel), és ez számomra a nagyobb kategória, amelybe az előbbi önértelmezésemet is beleillesztem. 

Avagy ahogyan édesanyám a sajat szaktudására alapozva a rendszerváltás utáni években  szinte semmiből meglapította a családi kis cégünket, ugyanúgy én is a saját szaktudásomra ( szövegalapú kultúra és fikciós történetmesélés) alapozva szerettem volna mindig is saját vállalkozás(ok)ba kezdeni. 

Persze egy könyvelő-adótanácsadó szakértőnek, aki ráadasul előtte hosszú évekig AFÉSZ-főkönyvelő helyettes volt (vagyis a valódi vezető, mert a fölé helyzetett illetékes elvtásnő az affektálóskodáson- kívül emlékeim szerint nem sok mindent csinált), s így ismerte azokat az embereket, akikkel később együtt dolgozott, s ugyanígy, az akkor alakuló vállalkozások vezetői is ismerték a megbízható és pontos munkáját, így könnyen bővült az ügyfélkör, addig én tényleg a semmiből indultam e téren. Mert ugyan a hétköznapi életben hasznos dolog, ha az ismeretségi köröd tele van építési vállalkozó, villanyszerelő vagy fuvarozó, ügyvéd vagy magánpraxissal rendelkező orvos ismerősökkel, de lássuk be,  nem sokra megy az ember velük, ha kulturális területen kíván vállalkozni. 

És itt jöttek a problémák, Az az eszak-nyugatmagyarországi csücsök ahol felnőttem, gyakran olyan, mint egy kis Nyugat-Európa a magyar társadalomon belül. Persze, mi is irtunk pályázatokat az ügyfeleknek, akkoriban, mikor az ilyesmi még nem tűnt eleve előre lejátszott történetnek, a mi  ügyfeleink is igénybe vettek  vállalkozói hiteleket, de ha erre nem volt lehetőség, az élet akkor is ment tovább, ugyanúgy, ahogy bármely nyugat-európai regióban, ahol kisvállalkozások sokasága működik egymásra épülve és egymásből kinőve, gyakorlatilag minimális, csak a legszükségzerűbb kapcsolatban létezve az államot éppen ott es akkor iranyító politikai érdekkörrel. S bár a helyzet már messze nem volt annyira ideális  2010 környékén mint két évtizeddel korábban, ez a független kisvállalkozói mentalitás szerintrm  még mindig jelen volt ezen a vidéken.

Ebből a világból léptem én bele (igen, kisse naívan)  2010-ben egy olyan közegbe, amely nem egyszerűen az államtól függően létezik, de hamar megszerzett keserves tapasztalataim alapján úgy vettem észre, 

hogy foggal-körömmel védi ezt a helyzetét, és ellenséges mindenféle piaci gondolkodással szemben. 

Az pedig, hogy én elsősorban szakmai jellegű ismeretségeket szeretnék szerezi, s hogy ez az alig pár száz szereplős "piacot" képes vagyok átlátni és egybefüggő egészként kezelni, megugorhatatlan szint volt legtöbbjük számára. Nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy én nem kívánok részt venni a pitiáner klikkesedéseikben, s némelyeknek megrögzött szokásuk volt, hogy a szakmai életemet, dönteseimet, tetteimet  akár a valóságot megerőszakoló mértékben is mindenáron magánéleti kontextusba akarták belehgyömöszölni. Ezen esetek jó része valószínűleg megállta volna a helyét egy-egy becsülétsértési perben (ha az ember tartaná ezt fontosnak annyira, hogy magára vegye a pereskedéssel járó túl sok macerát), egy esetben azonban úgy hiszem, hogy a magánéletembe történő durva beavatkozási kîsérlet már valószínűleg a büntetőjogi kategoria határát súrolta. 

Nyilván nem segitett a helyzeten, hogy enyhe autizmus spektrumzavarom miatt minél bizarabb szituációoba kerültem, annál szokatlanabb megoldásokkal próbálkoztam, amely még bizarabb helyzeteket teremtett, amit még szokatlamabb módon próbáltam kezelni, es így tovább, és így tovább. 

Kellett egy kis idő - jó pár év - míg meg tudtam értetni magammal, hogy annak ellenére, hogy amit csinálok, annak a nyelvhasználat, az irott szöveg az alapja, 

nem vagyok bezárva saját anyanyelvembe. 

Hiszem magyar közegben, irodalommal és könyvekkel kapcsolatos vállalkozást épiteni amúgy is csak gy hosszú út első mérföldköve lett volna. Valójában mindig is nemzetközi szinten gondolkoztam. 

Nosza, hagyjuk hát hátra ezt a borzalmas, önmaga belterjességém élvezkedő toxikus közeget, amely ráadasul folyamatosan meg van győződve arról, hogy  életük minden apró kis magánjellegű mozzanata, ki mikor milyemn házibuliban járt, ki mikor kivel veszett össze melyik írótáborban, és a többi, az országos közügy. Megsúgom, nem az. A többség azt se tudja, hogy a világon vagytok, és egyik közénzből eltartott köldökbámuló ugyanolyan számukra, mint a másik.3

Másrészről azonban úgy gondolom, hogy azzal a több száz cikkemmel, a kritikaimmal és tanulmanyaimmal, amelyek azok néhány év során megjelentek a legnagyobb presztizsű újsagokban és folyóiratokban, 

mégiscsak îrtam bele magamat annyira a kortárs irodalomba 

(nem volt nehéz, mig mások a pitiáner intrikákkal, a helyezkedéssel, egymás előli közpenzelcsaklizással foglalkoztak, én szorgosan gyártottam a zárványon kívüli szélesebb közönséget is megszólitó írasaimat, így mennyiségileg tényleg nagy aránybam teszik ki azem szövegeim az össztermést), hogy ezt nem lehet csak úgy veszni hagyni. 

Meg amúgy is, én a grafomám, akinek motorikus a gondolkodása, azaz  az írás fizikai tevékenysége közben születnek fontos gondolatai és ötletei (nem feltétlenül csak azzal kapcsolatban, amiről éppen írok) szeretek kritikaírással bíbelődni.  Belebújni a szövegekbe. (Szerintem ez egyik-másik itteni cikkemen, ahogyan egy-egy forgatókönyv kvintesszenciáját, lényegenek magját kívánom megragadni, is látszik.) 

Ebben az egész történetben amúgy soha nem felesleges kihangsúlyozmi, hogy 

az irodalom közvetett műfaj, nem ott zajlik a befogadása, ahol a megalkotása 

(ellentétben például egy színhazi előadással), s hogy egy könyv elvileg magáért beszél. Ahhoz nem kell ott lenni abnan a közegben, ahol azt írják, nem kell ismermi a szerző privát kapcsolatrendszerét, aktualis hangulatát és mentális állapotát. 

Ellentétben azzal, ami a kortárs magyar irodalmi életben a bevett gyakorlat, hogy magától értetődőnek tekintik, hogy aki az irodalomról ír, az benne él abban a közegben , amelyben az születik, én egy olyan irodalomértelmezési stratégiat szeretnék kialakítani, és hosszútávon megkerülhetetlenné tenni, 

amely tudatosan megszakítja a személyes kapcsolatot azzal a  zárványyszerűen létező toxikus közeggel

 (ha nem lenne zárványszerű es toxikus, valószínűoeg nem lenne ezekre a drasztikus lépésekre szükség) és csak az írott szövegekre koncentrál. 

Így aztán teljesen mindegy, hogy üzleti terveim megvalósításában épp hol tartok, hogy Bécsben, Velencében, Antwepenben van Londonbam hajtom épp álomra a fejem, az a tény, hogy a toxikus zàrványszerű jelenségből tudatosan távoltartva magam kreálok a kortárs magyar irodalommal kapcsolatban szövegeket, abba megkerülhetetlenül bele fog ivódni az én piaci alapú gondolodásmódom, s remélhetőleg idővel egy olyan perspektívával (nemzetközi kulturàlis/kreatív-/szórakoztatóipari üzleti sikerek) is gazdagodik, amely tényleg egyedi lesz a kortárs magyar irodalom értelmezesében. 

Az, hogy magyar nyelven írott blogjaimban (emlitettem már hogy grafomán vagyok?) folyamatosan szokatlan kontextusokba (például itt, ezen a blogon főként brit televizios sorozatok világába) igyekszem helyezni a kortàrs magyar irodalmat, az csak ennek a hosszúra tervezett folyamatnak egy egyszerű, viszonylag ketdetleges lecsapódása. 

De arra mindenképpen jó, hogy az ilyen bejegyzések által, mint ez a mostani is, végigvezessem az egész gondolatmentet, hogy ezzel a szokatlan kontextusteremtési stratégiával mi is valójában a hosszútávú szándékom.  

_______________________

¹ Ahogyan aztán ebbe időről-időre bevonom az országúti kerékpásportról szóló blogjaimat, a TOURázzunk együttöt és az angol nyelvű változatát, a PelotonTalest is.  

² Bár azért néha meglepő, milyen helyről érkezik ilyen "tudd ám, hol a helyed" típusú megszégyenítési és helyretevéei kísérlet.

³ Érdemes majd végigolvasni  Kemény Lili legújabb könyvéről írt kritikákat, ahogyan a cikkszerzők leginkább azzal lesznek elfoglalva, hogy saját bennfentességükkel villogjanak, és azt úgy tálalják, mintha ez (mármint  saját bennfentességük ténye) lenne a a magyar társadalmat foglalkoztató legfontosabb kérdések egyike. Miközben az igazság az, hogy ennél még az is nagyobb jelentőségű "közügy", hogy melyik hollywoodi színész kapott új szinkronhangot egy népszerű filmben. (A valódi létfonotssagú társadalmi problémák valódi prioritását meg már ne is említsük!) 


Népszerű bejegyzések