Mielőtt A spanyol hercegnő sorozat 1. évad 7. epizódjának összefoglalójába kezdenék, játsszunk egy kis játékot: képzeljük el az eddig látottakat a híres történelmi nevek nélkül.
Van tehát egy királyi hercegnő egy kellemesen magas átlaghőmérsékletű országban, ahol a kultúra is gazdag és diverzív. A hercegnő édesanyja az uralkodó ebben az országban, egy erős kezű, harcos amazon, akinek már pusztán létezése megfelelési kényszert szül hercegnőnkben. Azt a képet, hogy neki is van egy hely, ahol sikeres vezető pozícióba kerülhet. Erre egy házasság révén kerülhet sor, egy másik ország – hidegebb, esősebb, és kulturálisan kevésbé sokszínű vidék – trónörökös hercegével, aki sajnos nagyon hamar meghal.
Így aztán hercegnőnk vezető pozícióba kerüléséhez vezető út egyszer csak megszűnt létezni.
Vagyis két lehetőség áll előtte: visszafordul, és elfogadja, hogy az az önkép, amit eddig magában önmagáról táplált, hamis, vagy kitapossa a saját útját (ami viszont az ultimatív siker, méghozzá olyan, amely kompatibilis az anyjáról és önmagáról kialakított képével).
Ez a saját út részben azért nehéz, mert hazugságon alapul, és hercegnőnkben kell lennie vagy annyi karizmának, hogy képes legyen rávenni embereket, hogy hazudjanak az érdekében, vagy pedig olyan helyzetbe kell kerülnie, hogy mások úgy gondolják, nekik megéri hazudni érte. Másrészt azért is nehéz, mert nem ő van egyedül döntési helyzetben, vannak körülötte olyan emberek, akik egy-egy döntésének sokkal nagyobb a súlya, jobban rányomja bélyegét sok-sok ember életére.
És mivel mégiscsak fiatal nőről beszélünk hercegnőnk esetében,
sajnos természetesnek mondható, hogy nagyon sok mindenki jobban akarja nála tudni, helyette akar dönteni arról,
hogy mit gondoljon saját magáról és ezáltal hogyan élje az életét.
A hatodik rész végére pedig eljutottunk addig a pontig, hogy néhány nála jobban pozícionált döntéshozó egyértelművé tette, hogy ő nem tényező ebben a játékban.
Ha innen nézzük, akkor ez így teljesen korrekt és logikus útja bármely olyan karakter esetében, aki hatalmi pozícióba vágyik, és bármennyire is előkészítették korábban neki mások az utat, akkor is a saját ösvényét kell kitaposnia a saját hatalmi pozíciójához.
Csakhogy királyi hercegnők esetében a „tőke”, ami nélkül szinte semmire nem mehet, az bizony a házasság. Ez biztosított volna neki egy könnyű utat, ha a férj nem hal meg ennyire hamar.
És itt jön be a képbe az események érzelmi vetülete. Hogy a szereplők nem gépek, nem rideg, logikával gondolkodó, és a legoptimálisabb vagy legnagyobb haszonnal járó döntést meghozó mesterséges intelligenciák, hanem emberek, akik néha a mások által nehezen értelmezhető saját érzelmi hasznukat előrébb sorolják a racionális, közérthető, kézzel fogható haszonnál. A házasság - egyáltalán a tartós intim kapcsolat egyetlen egy személlyel – az érzelmek olyan bonyolult hálózata (már onnantól fogva, hogy egyáltalán szóba kerül két ember között ennek a lehetősége), hogy ezzel kapcsolatos érzéseik minden bizonnyal befolyásolják még azon emberek viselkedését is, akik belenőttek abba a világba, ahol a házasság elsősorban nemzetközi diplomáciai kérdés.
Akad is egy járható út, amely hosszú távú racionális és hosszú távú érzelmi okokból is megéri hősnőnk számára, és amely út már elvileg a házassága előtt elkezdte mutatni magát, de itt akad több probléma, akadály, amelyet mások segítségével (és mások akár hazugságokat is magába foglaló lojalitásával) lehet leküzdeni.
Ugyanakkor váratlan fordulatként felmerül egy rövid és középtávon racionálisan kedvezőbb lehetőség, de hosszútávon már kevésbé előnyör és érzelmileg semmilyen távon sem hasznos lehetőség, mikor nem csak a volt sógora, hanem volt apósa is bejelentkezik kérőnek.
Ezenkívül új tényező ( új karakter) is feltűnik, komoly döntéshozói potenciállal, akinek bár a racionális céljai (akármilyen távon) akár még egyeznek is a hercegnővel, ám ezeket egyértelműen felülírják a rövid távú érzelmi haszonnal járó váratlan, irracionális döntései. Valamint érdemes még további olyan tényezőkrő (szereplőkről) is említést tenni, amelyek racionálisan nézve nem függenek össze a hercegnő céljaival, ám ahogyan ez a való életben is mindennapos jelenség, afféle pillangóhatásként az ő döntéseik is nehezíthetik vagy könnyíthetik a központi karakter útját.
Nos, tehát, ha innen nézzük, a történet váza teljesen logikusan összerakott szerkezet.
Vagyis
azok a nézők, akik, tegyük fel, semmit de tényleg semmit nem tudnak a történelmi helyzetről, amelyet a történetünk ábrázol, egy jól értelmezhető és befogadható történetet kapnak.
Az, hogy értelem és érzelem csatájában mennyire csordul túl az utóbbi, mennyire van klisékkel, felszínesen vagy épp összetetten ábrázolva, az már ízlésbeli kérdés.
Mert ne feledjük,
végeredményben minden történet valamilyen mértékben emberi érzelmekről szól,
különben nem vonzanának bennünket.
A történet ráadásul a legfontosabb csomópontokon korrekt módon találkozik a valódi történelmi múlttal.
A gond ott kezdődik, mikor a történet fikciós (fikcionalizált) karaktereihez (a „tényezőkhöz”, amelyek, pontosabban akik ilyen-olyan szinten, de befolyásolják a központi karakter útját)
a valóban élt történelmi személyek óriási tárházából nem a legjobb lehetőséget választják.
Így aztán azok a „történelmi poénok” (avagy olyan helyzetek, amelyekre csupán az utókor szemszögéből állapíthatjuk meg, hogy bizony, bizony, a sors iróniája), sem működnek, így egy sor olyan történetelem (azaz jelenet) is feleslegessé válik, amely épp arra szolgált (volna), hogy ezt a történelmi távlatból nézve ironikus helyzetet felépítse.
A sorozat hetedik epizódja kiváló példával fog e téren szolgálni, de ne szaladjunk annyira előre.
Induljunk tehát onnan, hogy Johanna, kasztíliai királynő, a nagy ibéria uralkodópáros, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd leánya, egyben Miksa német-római császár menye megállapodott az angol Koronával egy dinasztikus házasságban gyermeke (a későbbi V. Károly, az elcseszett állú) és Mária, a jelenlegi király VII Henrik kisebbik lánya között, amely Johanna számára (akinek szereplőink mindegyikénél nagyobb a mozgástere, lényegesen több járható út, helyes, hasznos döntés lehetősége áll előtte), kevésbé a hosszútávú racionális, mint a rövidtávú érzelmi célokat (kicsesszen húgával, aki az őt kínzó anyuka kedvence volt) szolgálja.
Bár az epizód címe pesszimizmust sugall, és azt érzeteti, hogy ez lesz itt a történetünk minden értelemben vett mélypontja, ahonnan majd mint egy összekuszálódott, és káoszba fúlt Bach fúgából szépen, fegyelmezetten kivezetődik majd a cselekmény a rendezett megoldásba, mégis csak egy örömteli jelenettel (mármint a történet élvezhetőségének szempontjaból ertve) indítunk:
Rosa hazautazik a családjához.
Ő az a karakter, aki
gyakorlatilag teljesen felesleges volt eddig is, mert nem történelmi figura és sem nem adott, se nem vett el a történetből, nem módosította a fő karakterek útját,
és a karaktereik árnyaklásához sem járult hozzá. Még az az egyetlen, első ránézésre hozzá kötődő fontos információ is, hogy hónapok óta nem indult hajó Spanyolföldre (Linának akkor jut a tudomására, mikor Rosát teszi hajóra), így Harry sem hajózhatott átadható lett volna egy teljesen más szereplőt, például a spanyol követet bevonó jelenet vagy jelenetsor által.
Katalin továbbra sem adja fel a tervét, és annak megvalósulását arra alapozza, hogy Harry szereti őt. Megy is Linával az Udvarba és Oviedót kéri, hogy tessék bejelenteni őt a királynak. Az ilyen jelenetek is meglehetősen rontanak a történelmi hitelességen, megint csak olyan tipikusan kilóg a 21. századi lóláb megoldások. Pontosabban, talán ez itt az igazi probléma, hogy még a mi korunkban is bénán hatna, ha egy wannabe cégvezető nő a legjobb barinőcijével, aki amúgy a személyi titkárszerűsége is egyben, csak úgy bemenne egy irodaházba, ahol pont a barinőci pasija az egyik biztonsági őr, és őt kérnék, hogy tessék felszólni a vezérigazgatóhoz, hogy megjöttünk.
Stafford jön ki (a kellemetlen középvezető, aki ugyan nem vágyik a legfelsőbb szintre, sokkal inkább a saját szintjén sütögethető lehető legtöbb pecsenyét sütögeti, attól még szörnyen ostobán megrajzolt egy karakter ) és bevezeti őket. No nem a királyhoz, hanem Őfelségesanyaságához, aki persze még egy újabb fontos információval szolgál Katalinnak: nem csak Johanna fia, hanem lánya, Eleanor is része a diplomácia egyességnek, ezt a kislányt Harry-hez adják majd hozzá. A trónörökös már el is utazott, mondja Lady Margaret.
Katalin nem nyugszik, újra Oviedónál (aki egyre többet veszekszik Linával, hogy ki melyik oldalon is áll, kinek segít és miért ebben a diplomáciai adokkapokban) próbálkozik, valahogy nem lehetne-e a királyhoz bejutni mégis? De, lehet, és Katalin meg is találja. Apukirály arról beszél, hogy Harry-t ez a házassága a világ urává teheti, hamarosan mindannyiukat messze túl fog nőni, mert nagy dolgok várnak rá, és látni lehetett a tekintetében az ambíciót. Amúgy Heriknek még mindig bejön Katalin állhatatossága, így megint felajánlja, hogy elvenné. Amikor pedig Lady Margaret érkezik, hogy kidobassa hősnőnket, a király kéri, hogy tessék hercegnői rangjához méltó módon kikísérni.
Nem sokkal később, nem csupán Lina révén, ahogy Katalinnak megemlíti, értesülünk mi is arról, hogy Harry még nem utazhatott el, mert nem indult arrafelé egyetlen hajó sem, hanem mi magunk is látjuk, hogy nemhogy Angliában, de úgy néz ki, hogy a palotában van (nagyanyja csak úgy benéz hozzá). Épp imádkozik, mielőtt még dönt, mert valójában még egyáltalán nem dőlt el ennek a másik esküvőnek a kérdése.
Lady Margaret a templomból kifelé jövet veszi észre, hogy Oviedo muszlim, mert épp imádkozik. Oda is adja neki az aranyozott keresztény imádságos könyvét, hogy tessék olvasgatni, hátha a Jóisten megszólítja. (Érzékeltetvén azt is, hogy ő nem Izabella királynő, aki tűzzel-vassal akar téríteni). Amúgy tessék minden, az Udvarba érkező levelet is elfogni és a tartalmát megismerni.
Közben egy-egy jelenetet keresztül érzékeltetik, hogy Maggie tényleg a mélyponton van. Már saját bérlőjét is meglopná, hogy a gyerekek tojáshoz, vagyis rendes tápértékű kajához jussanak, de amikor megugatja a kutya, sajnos leejti a tojást, és annyi a jó lakomának. Aztán később egy George nevű rokonához érkezik, a stáblista szerint George Neville (akkor ugyebár rokona Lady Margaretnek is, meg az egész bagázsnak, még Katalinnak is anyai ágon, de mindegy), akinél van egy csomó másik ember. Az egész olyan, mintha valami modern életbeli választási kampányfőhadiszállás lenne. Vagyis mi is értjük jól, hogy ez a George is nyakig benne van a másik rokon, EdlP összeesküvésében.
 |
| Maggie búcsúzik a kis Reginaldtól, mielőtt a szerzetesek között hagyná |
A legnagyobb fiú itt marad, míg Maggie és a másik két gyerek később Katalinhoz kopog be, hogy jó lenne, ha itt alhatnának.
De ez csak azután történik, hogy Katalin megint elmegy az Udvarba, és két onnan pont kiszaladó kislánytól, kérdezi, hogy a Harry bácsi (na jó, nem bácsi) vajon merre lehet?
És ez az a pont, amikor a legdühítőbb, hogy a készítők elcseszték a felépített történelmi poént.
Ugyanis a két lány a Wiltshire vezetéknéven szereplő Thomas keresztnevű Kistanácsbeli férfinak a gyermeke. Na most a valóságban az 1523-ig élő Wiltshire grófja éppenséggel Buckingham hercegének (a sorozatbeli Lord Staffordnak) az öccse. Van viszont az angol Tudor-kori történelemben egy másik híres Wiltshire, akinek majd VIII Henrik adományozza ezt a rangot. Ezt az illetőt pedig úgy hívják, hogy Thomas Boleyn. És valóban, mint köztudott, neki van két lánya, Mary és Anne. És igen, ekkor nagyjából annyi idősek, mint ez a két kislány. Katalin pedig őket szólítja meg.
Azt tehát a problémám ezzel, hogy nem tiszta a koncepció, mégis mi alapján kezdték el kezdetektől) Wiltsihre-nek hívni (legalább is az eredeti stáblista szerint, mert később, a második évadra korrigálták a hibát) a karaktert.
Szándékosan nem akarták, hogy a nézők többsége automatikusan tudja, kiről is van szó, hanem később akarták – talán épp ebben a jelenetben? - felfedni? Ebből a jelenetből azonban nem egyértelmű.
Azon nézőknek, akik (mint például én is) direkt előre megnézték a stáblistát, hogy mégis milyen történelmi karakterek lesznek előtérbe helyezve ebben a történetben, pedig végig ott motoszkált az a kérdés, hogy ez a Wiltshire most melyik? Nekik szintén nem kielégítő ez a megoldás ebben a jelenetben.
Mindegy, maradjunk Thomasnál
(Itt mindenki Thomas? Itt? Mindenki!),
aki odamegy Katalinhoz, és ő is próbál a lelkére beszélni, hogy kislány, ez a hajó már elment (hogy maradjunk ennél metaforánál), tessék észhez térni, jókislányként hazamenni, és remélni, hogy e csacska közjáték ellenére még lehet neki „rendes”, „normális” élete, meg ilyesmi. (Csak szólok, az üvegplafonon túlra nyúló ambíciókkal rendelkező nőknek olaj a tűzre azzal "érvelni", hogy akkor nem fognak "rendes nőnek" tekinteni, ha a saját utadat akarod járni, s nem pedig amit mások gondolnak számodra megfelelőnek).
Dudley, aki egész epizód alatt olyannyira túlbuzgón teljesíti a pénzbehajtói munkáját, hogy Lady Margaret is rászól, ne csináljon itt felvonulást az összeharácsolt kincsekkel, ha lehetne, kérem, diszkrétebben tessék kifosztani a nemességet, Katalinhoz is beállít, hogy emelkedett a lakbér. Ekkor érkezik Maggie is, hogy itt aludnának, mert nincs máshol.
Jaja, amíg mi maradunk, maradhattok ti is, így Katalin.
Aki amúgy összerakja azt is, hogy ha tényleg megnyerte volt ezt a játszmát Lady Margaret, és ő már nem kavarhatna bele, akkor nem használnák ellene ezt a lakbéremeléses lépést. Ennek ellenére Maggie is a hazautazást javasolja. (Igen, ezt is ismerem, amikor tényleg mindenki, még azok, is, akik látják benned, hogy képes vagy a céljaid elérésére, mégis a lelkedre akarnak beszélni, hogy fogadd el, hogy mégsem úgy lesz, ahogy szeretnéd.) Katalin tanmeséje Kolumbuszról és az Újvilágba (hogy mi van? Kolumbusz nem az „Újvilágba” indult útnak, ez a kifejezés jóval később vált közkeletűvé) tartó matrózai állhatatosságáról megint nem oszt vagy szoroz.
Viszont ír Harry-nek, és én nagyon aggódom, hogy amikor szélnek ereszti a papírt a levegőben, majd nem sokkal utána kopognak, ugye nem az lesz, hogy máris érkezik Harry válaszüzenete?
Huh, nem.
Aragóniai Ferdinándtól érkezik a válaszlevél még az epizód elején írt kérésre. Nos kérem,
nagy zajlásban van itten A Nagybetűs Történelem.
A szüki fhanszia seggfej elhalálozott, amely lehetőséget szolgáltatott Ferdinándnak, hogy a mentális problémáiba még inkább belesüllyedő Johannát félreállítsa (konkrétan bezárassa). Így aztán most apuka a főnök az egyesített királyságokban. Ha Katalin segít neki az angolok előtt pozitív színben feltüntetni magát, akkor megkapja a hozományt.
Ez gyakorlatban azt jelenti, hogy apja követnek nevezi ki, így megkapja az előző követ lakrészét a palotában. Amikor a kinevezését bejelenti a Kistanács ülésén, Apukirály azért szól neki, hogy ha vissza is költözhet az Udvarba, ne keresse Harry, mert nincs itt.
Maggie, mielőtt Reginald nevű fiát egy néma szerzetesrendbe adná, még papírt és tintát kér Katalintól, s csak később tudjuk meg, ekkor vette fel a kapcsolatot EdlP-lal. Reggie szegényke nem érti, miért kell különválniuk, azt hiszi, hogy ez valamiféle büntetés, mert miatta dőlt a szekér Rchard Pole-ra, és nagyon, de nagyon ígéri, hogy jófiú lesz. De Maggie hátra sem néz, megy vissza George-ék főhadiszállására.
Tudom, hogy olyan 21. századiasan modernnek és demokratikusnak (vagyis a készítői szándék szerint értelemszerűen pozitívnak) hat, hogy új munkahelye első munkanapjának reggelén
Katalin azt mondja Linának, hogy nem kell segíteni az öltözködésben,
de ez így megint nettó baromság. Ebben a korban a legfelső rétegek öltözködésének egyik megkerülhetetlen eleme (avagy státusszimbóluma) volt, hogy olyan ruhákat hordtak, amit egyszerűen nem lehetett segítő kéz nélkül felvenni, ezzel is mutatva az illető társadalmi helyzetét.
Katalin amúgy nagyon lendületbe jön, Lady Margarettel is elbeszélget, hogy hát ha Apukirály jogos uralkodó John de Gaunttól való származása jogán, akkor ugyebár Őfelségesanyasága is jogos örököse a trónnak, mármint lenne, ha a nőági öröklés (ahogy Katalin családjában is működő intézmény) Angliában is létezne. Mert hát micsoda intelligens és ambiciózus nő Lady Margaret, még így is, a fia mellett is olykor úgy viselkedik, mintha maga lenne az uralkodó.
Aztán Katalin partiszervezőnek áll, mármint valamiért fontosnak tartják a készítők, hogy lássunk egy jelenetet, ahogy követi minőségében meghagyja a palota konyháján, hogy milyen arányban legyen Mária eljövendő esküvőjén a sör, hogy illő legyen egy 8 (?) éves kislány esküvőjéhez, és ne úgy nézzen ki a buli, mint valami kocsmai tivornya.
Maggie-t pedig a fegyvereket magukhoz vevő férfiakkal mutatják, mert újra megérkezett Angliába EdlP. Maggie kéri a fegyvereseket, nagyon körültekintően viselkedjenek, nehogy véletlenül is a trónkövetelőhöz vezessék a mostani uralkodó embereit.
Zajlik a proxy esküvő, azaz itt van egy nagyon öreg képviselője a kis (leendő V.) Károlykának, annyira öreg a bácsi, hogy megengedik neki, hogy ne térdeljen le, mert ki tudja, fel tud-e kelni, s milyen lassan.
Katalinnak még a ceremónia előtt lehetősége van beszélgetnie Mariával, és a kislány elárulja, hogy Harry Hatfieldben van.
Eközben érkezik Oviedo egy cetlivel, rajta az összeesküvők nevei, köztük Maggie-é is. Akkor tehát razzia, és először úgy tűnik, hogy azért nem lesz majd Maggie-nek semmi baja, mert a kislánynak pisilnie kell, így egy kicsit félrehúzódnak. De egy hosszú üldözési jelenet végén végül mégiscsak megfogják őket is a Tudor fegyveresek.