Nyitásként szellemeink arról beszélgetnek, hogy ki milyen ruhát viselne, ha szabadon választhatna.
Ezzel megint letudjuk az olyan jelenetet, amikor egy adott témára (majdnem) mindegyik szereplő reagál.
Letudjuk? Hm, az eredményt látva talán kissé derogálónak hat a kifejezés, mert a Ghostsban (legalább is az angol változatban) kiválóan oldják meg a sitcom struktúra ezen kardinális elemét. Pont azt az elemet, amelyet a klasszikus, 90-es évekbeli (és az azok örökségét mai napig továbbvinni igyekvő) amerikai sitcomokban irritálónak tartok. Ezek a javarészt évadonként 20 epizód feletti régivágású sorozatok, amelyek ráadásul akár több mint 10 szezont is megértek, részben azzal a módszerrel operáltak a nézők megfogása és megtartása érdekében, hogy bármikor is pillantottál bele egy sorozatba, az első évad elején vagy csak a, mit tudom én, nyolcadik évad közepén, bármikor kapcsoltál oda véletlenül a televízióban és fogott meg egy jelenet, az epizód felépítésének az inkluzivitás érzését kellett adnia. Vagyis a néző nem érezhette magát kívülállónak, amelyet ugye úgy akadályozhattak meg legegyszerűbben, hogy a főbb karaktereket kvázi újra és újra „bemutatták”, lehető mihamarabb érzékeltették legfontosabb jellemvonásaikat (majdnem) minden epizódban.
Ettől válnak ezek a klasszikus sitcomok irritálóan statikussá, merevvé olyan nézők számára, aki viszont az egy összefüggő nagy ívű történetmesélés hagyománya felől érkeznek.(Mint példaul én.)
Természetesen a Ghosts is sitcom, de mivel nem az amerikai hagyományos tévéműsorok között kell versengenie és talpon maradnia (gondolom, az amerikai változatban az ehhez igazított változtatások lehetnek a legfeltűnőbbek és legirritálóbbak), nem kényszerből alkalmazza a „nyerő formulát”, hanem egy lehetséges elbeszélői megoldásként, kreatív játékszerként, amivel el lehet játszadozni.
S mindjárt nem is hat az egész erőltetettnek és merevnek.
A ruhákról beszélnek tehát, és természetesen nem is lehet másként, minthogy Kitty pont olyan ruhában lenne, mint amit épp Alison visel, és a Kapitány akkor is egyenruhát húzna, ha lehetősége lenne mást viseli. És a többi, és a töbi.
A kedélyes társalgást Mike érkezte szakítja félbe, merthogy talált néhány dolgot a kertben, többek között egy pisztolygolyónak látszó gömbölyű tárgyat is.
Thomas is közelebb megy hozzá, majd túltolt teátrális mozdulatokkal hátrálni kezd.
A látottak alapján Alison közli Mike-kal, hogy bizony, az egy pisztolygolyó. Vagyis még a főcím előtt megtudhatjuk, mi is lesz az epizód fő témája (már ha a címből- The Thomas Thorne Affair - nem raknánk ezt össze.)
Apropó Mike: azok után, hogy milyen dícséretes módon sikerült az előző epizódban beleírni őt az események fősodrába, most megint egy irritálóan klisés történetszállal próbálják a készítők elütni a rá szánt műsoridőt. Alison osztálytalálkozóra készülődik, vinné Mike-ot is, aki kicsit húzódozik, mert nem tudja, ott lesz-e Alison előző nagy szerelme, akit épp Mike-ért dobott. A Facebookon kutakodva, Mike természetesen megtudja a fickóról, hogy börtönviselt, képes fegyverekkel bánni és hogy mai napig van fenn egy Alisonnal közös fotó, amelynek aláírása, hogy akár ölni is képes volna ezért a csajért. Az epizód végére persze ha meta-szinten is, de összeér majd ez a történet a fősodorral, amikor kiderül, hogy Alison füllentett, és a ki dobott kit játék pont fordítva történt. Ugyanígy Mike is kénytelen elárulni, hogy ő is pozitívabban láttatta magát asszonykája előtt a valóságnál.
Merthogy önámítás, az önmagunk jobb színben feltüntetése lesz az elvont értelemben vett témája az epizódnak.
A sminkasztala előtt készülődő Alisonhoz Thomas érkezik és bocsánatot kér korábbi szörnyű érzelmi kirohanása miatt, de hát az a golyó az az övé, és felhozott egy sor emléket. Természetesen Alison nem lepődött meg, mert Thomas alapjáraton is ilyen drámakirálynő, és bármennyire is bizonygatja, hogy nem kell a költőnek mesélnie a történtekről, ő mégis nekiáll.
1824. október 12-én történt az eset, mikor ő és kuzinja (Al Roberts játssza) az akkor Higham House-nak nevezet helyre voltak hivatalosak. Thomas szerelmes volt a ház hajadon leányába, Isabelle-be (akit a kiváló Holli Dempsey, a Harlots Emily Lacey-je alakít) és úgy érezte, hogy ez kölcsönös. Erről megbizonyosandó, az unokatestvér felajánlja a postás szerepét a szerelmesek között. Jópofa audiovizuális poén, hogy a múltbeli Thomas az asztaltól felkelve a jelenbeli Alison fiókban kutakodásának zajait hallja.
Hősünk egyébként azért is van itt, hogy előadja a költeményét. Elsőre kicsit talán meglepődünk, hogy úgy konferálják fel, hogy a nagy költő, és a több órás előadása után, amelyet tapsvihar követ, hölgyek koszorúja veszi körbe és legyezgeti a kimerült művészóriást, de hamarosan helyére kerül minden. Közben Isabelle átadja a válaszlevelet, amelyben arra figyelmezteti Thomast, hogy talán félreértelmezte a jeleket – Alison is úgy sejti, hogy ez lehetett az ok, ő is tapasztalata már, sőt folyamatosan tapasztalja Thomas e jellemvonását -, mert a vonzalom bizony hogy nem kölcsönös. Ezek után Thomas meghallja, hogy egy fiatal tiszt (Dan Nicholson, az imdb szerint második tévés szerepe, viszont angyali arca mellett – mint a kamasz Rembaud - gyönyörű mély hangja van. Hol találják az alkotók ezeket a gyémántokat?) ócsárolja Isabelle-t, tehetségtelennek és elviselhetetlennek tartja.
 |
| Thomas (Mathew Baynton) és a végzetes párbaj |
Thomas azon nyomban kihívja párbajra. És már mennek is ki a kertbe mindannyian. Thomas még lépi a lépéseit, mikor a tiszt lő. Thomas összesik, a kuzin egy fához vonszolja. Isabelle rohan hozzá csókolja, lovaglóülésben az ölébe ül, meg minden, amikor hirtelen Robin hangját halljuk, hogy bizony ez baromira nem így volt.
Nosza, kedves Robin, akkor meséld el nekünk, hogyan is volt. És ahogy a szereplők megélik ugyanazokat a jeleneteket, de a párbeszédeik csökevényesek - tetszik nagy ház, jönni csak látogatóba, Thomas csinálni költős dolgokat, mondani valamit virágokról, napról, valamint lányokról, - rögtön megértjük, hogy az előző jelenetsorban a Thomasért rajongó közönség csak költőnk emlékeiben él így. Mondom, hogy gyanús volt, na. Sajnos Robin történetmesélését egy elpusztult őzgidával kapcsolatos emlékei térítik el, de akkor érkezik Kitty és Mary is, és ők is hozzá tudják illeszteni a saját nézőpontjukat a történethez.
Mary szemében a légiesen könnyeden mozgó 19. századi előkelőségek levegőben idétlenül lógó figuráknak tűnnek, akiknek füleiből vörösbor spriccen, s akik kővé mervednek, mikor Thomast hallgatják. Kitty ellenben úgy gondolja, hogy valami vicces lehetett az a vers, amit költőnk felolvasott, tekintve, hogy mindenki elfojtottan kuncogott. Sőt, egy férfi még fasznak is nevezi Thomast, ami Kitty fejében ugyebár moderáltabb kifejezésként jelenik meg (ettől lesz vicces az a mondat, amit és ahogy a férfi kimond.)
Fontosabb azonban, hogy kiderül, a tiszt Mary Shelleyről beszélt lekezelően, idióta Thomasunk pedig végül az ő erényeiért állt ki, és Isabelle-nek is ezt mondták, hogy Mary Shelley miatt párbajoznak a hepciás fiatalok.
A konkrét párbaj jelenet hirtelen Die Hard típusú akciófilmjelenetbe vált, kézigránáttal, dupla pisztollyal, fa mögött védelmi pozíciót kereséssel. Igen, úgy van, a Kapitány is beszáll a történetmesélésbe, és a saját fantáziáját illeszti bele. Fanny az, aki helyrerakja a tisztet, hogy nyughasson már, most Thomas élettörténete a lényeg. Amelyben persze nem kevésbé nettó baromság, hogy a tiszt nem értette, Thomas miért nem állt meg 10 lépésnél, de a többiek rábólintottak, hogy nyugodtan lőjjön. De hát vígjátékban nem csak megbocsátható, hanem egyenesen elvárt, hogy a fikció felülírja a történelmi valóságot (értve itt és most ezalatt, hogy a párbaj becsületbeli szerepjáték és ilyen becstelenséget senki nem tenne, mert azonnal elvágná magát a társaságbeli életben).
Hát szóval így történt, ajjaj, hát ez szomorú.
De nem!
Humphrey is szót kap végre újra, bár eddig nem sokat foglalkoztak vele, tekintve, hogy a lépcső egyik alsóbb fokán hagyatva csupán cipőket láthatott. De most ez a perspektíva szolgáltat egy fontos adalékként a történet egészét összerakva.
Ugyanis Humphrey látta, hogy a kuzin két levelet is ír a lépcsőn ülve.
Innentől pedig összeáll a kép, hogy a fickó kijátszotta a szerelmeseket, később ő hazudta Thomasnak, hogy a tiszt Isabelle-ről beszél, és azt is, hogy húsz lépést kell tennie, nem tizet. Ráadásul nem teljesítette Thomas utolsó kérését, aki csak várt és várt, de csak nem jött Isabelle. Helyette szellemeink érkeztek meg, és üdvözölték új lakótársukat.
Ja, és nem véletlen, hogy csak most kerül szóba a kuzin neve. Francis Buttonnak hívják, ő Fanny férjének és ezáltal Alisonnak is az őse, akin keresztül megöröklődött a ház, merthogy végül elvettte Isabelle-t.
De hát ezt tudnia kellett volna Thomasnak is, nem? Ha itt éltek a házasok Thomas meg itt kísértett? (Megint ez a bosszantó hiba, ami már annyiszor előfordult, hogy csak kb 90 %-ban gondolják végig az alkotók, mit is jelenthetett évszázadokon át jelen lenni a ház eseményein.) Ennek ellenére a Thomas Thorne affér majdnem megüti az előző epizód érzelmi telítettségi szintjét. Főleg a zene ad megint hozzá sokat.
A posztmodern játszadozás a különböző néézőpontokkal pedig kifejezetten üdítő megoldás, főleg a slusszpoénnal, hogy Julian az „art of spinning” politikai kommunkációs stratégiáról tartott volna este előadást, vagyis arról, hogyan lehet különböző nézőpontokból, az eltérő előítéletekre alapozva ugyanazt a történetet elmesélni.
Vettük a lapot, mondja Fanny, utalva arra, hogy épp ez történt Thomas halálának elmesélésekor. (Nem mellesleg a magányosan fa tövében elhunyó Thomas történetén még Julian is elérzékenyedik.)
Az epizód végén Thomas eldobná az őrizgetett visszautasító levelet (amelyen egyébként Isabelle neve hibásan volt írva és eleve a kézírás is ismeretlennek tűnt, ám költőnk csak nem fogott azonnal gyanút), de sajnos újra és úja visszajut a mellényzsebébe.