Emlékszünk még a Button House-ban esküvőt tervező fiatal nőre és az esküvőszervező pasasra, akinek a kedvéért párocskánk megpróbálta kitisztítani a kertet? Persze, hogy nehéz emlékezni rá, hisz az az epizódot gyakorlatilag kisajátította - teljesen megérdemelten - a Kapitány szomorú (szerelmi) története.
Nos, alkalmi szereplőink visszatértek, legalább is Claire (Isabella Laughland), a menyasszony és az iránta nagyon elhivatott, körülötte szeretetteljesen sürgő-forgó apukája (Paul Ryan). Szakad a hó, Button House csodaszépen néz ki a nagy fehérségben, még az a sötétebb folt is, ami valószínűleg Pat emlékhelye. Viszont van egy kis gond: a vendégek sorra mondják le részvételt, kezd minden teljes katasztrófába hullni, a sátor is összedőlt odakint, valamiért az esküvőszervező (Raj Ghatak) is késik. Hopp, de épp ő telefonál. Azt csak a jelenet végére tudjuk meg, miért olyan furán tartja a kezében a telefont: ekkor áll fejtetőre a kép, vagyis pontosan a valóságos helyzetébe, ugyanis a pasas bukfencezett bele az árokba a kocsijával. Sokkos állapotban van – összevissza vihorászik – miközben a tűzoltók megpróbálják kivágni a kocsiból.
Alison már az első évad első epizódjaiban is komoly szociális szkillekről tett tanúbizonyságot, most is sikerül rávenni Claire-éket, hogy tartsák odabenn az esküvőt, sőt, még azt is igyekeznek megszervezni, hogy ne kelljen a kápolnába menni, hanem a pap jöjjön ide. Ez Mike feladata lesz, és ahogyan a pappal (Neil Edmond) szánkón csúsznak le a dombon (mint kiderül kétszer is, a pap külön kérésére) szintén sokat ad hozzá, hogy ez legyen az egész sorozat egyik legkellemesebb, legaranyosabb, feel good epizódja.
 |
| Loly Adefope, Mathew Baynton, Simon Farnaby és Ben Willbon |
Az esküvőt tehát odabent kell megszervezni, és a Kapitány rögtön hadi eseményekként értelmezi a teremdíszítést. Így, ahogy ennyire élvezi az egészet, különösen bizarrnak hatnak a katonai szakszavai. Ha minden igaz, ebben az epizódban látszik talán a legjobban a három-három-három felosztású struktúra. A Kapitány mellett Pat jelleméhez, történetéhez ad hozzá sokat ez az epizód, és Mary-t érdemes harmadikként felvenni ebbe a csoportba.
Julian, Thomas és Robin maradnak leginkább a háttérben, az ő esetükben nem különösebben mutat előrelépést az epizód az előzőekhez képest. Julian a koszorúslányokat hajkurászná, Thomas szokás szerint Alison után áhítozik. Robin pedig nem csak saját életéből, hanen a vele az örökkévalóságban kényszerűségből együtt élőkéből is könnyen levonhatjha a tanulságot, hogy a monogámia baromság. Főleg, hogy ki sem tudja mondani. (Másik legendásan problémás m betűs szó ebben az epizódban a metafora, amit Robin egy csúnya inzultusként értelmez.)
Érkeznek a vendégek, és Pat kiszúr magának közöttük egy vörös hajú magas, szerintem kifejezetten megnyerő megjelenésű negyvenes fickót (Simon Kane), de nem tudja hova tenni. Csak akkor kezd felderengeni benne valamiféle gyanú, hogy mégis ki lehet, amikor a pasas említi az örömapának, hogy járt már itt egyszer, nagyon régen.
Mary és Kitty a menyaszonyt figyelik, ahogy sminkel. Aztán látjuk, ahogy megnézi magát a tükörben, és amint kiderül, hogy nadrágkosztümben van, már majdnem biztos vagyok abban, amire már korábbi inuendók is utaltak (például az esküvőszervező nempoén-poénja a korábbi epizódban, hogy nem tervezett terhesség miatti sürgős esküvőről lenne szó, haha, tényleg, de vicces), de csak akkor bizonyosodhatunk meg arról, hogy valóban azonosneműek házasságkötése van soron, amikor az érkező autóból kiszáll a másik, hagyományos menyasszonyi ruhát viselő ara (Bronwyn James). Fanny természetesen fel van háborodva, Kitty – aki afeletti örömében, hogy láthatja az esküvőt, elhányja magát, bár a váladék szertefoszlik a levegőben - meg kis ártatlanka, tök nem ért semmit. Viszont a Kapitány – bár erre nyiltan ugye nem tesz megjegyzést, de - kis lelkecskéje szemmel láthatóan örül, hogy ez manapság természetes. Amúgy a koszorúslányok ruháját is elemzi, ahogy egy másik esetben egy sárga overálban (alkalmi szabású, selyemruhában) erkező nőről magyarázza el Fannynak, hogy ez itt és most van, és ez sikkes, és ha az illető hölgy így érzi magát csodásan, akkor hhuhuhéhéhmhmhmhmh (Kapitány fura hangokat hallatt elismerésében).
Fanny később Humphrey-val osztja meg felháborodását, hogy ez egy nagy tiszteletű előkelő ház volt, a hagyományok és az értékek szentek, és a többi. Amikor befejezi, Humprey elmagyarázza, hogy neki esélye sem volt párt választani magának, az ő esküvője egy előre rendezett házasság volt egy vele egyenrangú francia nővel, akivel gyakorlatilag még a minimális mértékben sem tudtak kommunikálni. Szóval egy olyan nézőpontot tár fel Fannynak, mely a saját kesergésének újragondolására készteti. Később, mikor a menyaszonyok vonulnak be, ő az, aki felsegíti Humprey fejét a testére. Úgy gondolom tehát, hogy a középső csoportba e két figura és Kitty tartoznak, mert aprócskát léptünk előre az ő történeteikben, de nem sorsdöntő módon.
Azért gondolom úgy, hogy inkább Mary, mint Fanny illik az előtérbe állított trió tagjai közé, mert ennyire idegesnek valami miatt, ami visszautal a saját életének tragédiáira, még nemigazán láthattuk. Az egész epizód alatt folyamatosan magyarázza Alisonnak, hogy miért kell ezt vagy azt tenni, hogy ne legyen a házasság elátkozott, hiszen az ő lelkivilágában a saját házassága is az lett, mert nem dobálta meg őket a násznép süteménnyel. Szerinte ezért halt meg a férje három év múlva. Több mint valószínű, hogy Mary számára a férje halála azért vízválasztó, mert az özvegyi mivolta összefüggött valahogy azzal a kiszolgáltatottsággal, amelynek végállomását a máglya jelentette.
Míg az ifjú házasulandók között van némi félreértés az ilyenkor előforduló apró kételkedések miatt, és míg Mike hallgatózása arról, hogy Alison hogyan próbálja terelgetni a fiatalokat is bekavar (sajnos nem hallgatja végig a monológot arról, hogy bár volt Alisonban is bizonytalanság a saját esküvője előtt, de azóta is legjobb döntésének tartja, hogy összekötötte életét Mike-kal), addig Patben is egyre nő a feszültség.
Olyannyira, hogy össze is bunyózik a többiekkel, vagyis hát egy óriási bunyó kerekedik belőle a szellemek között, tekintve, hogy csak ők képesek megérinteni egymást. A vörös hajú pasas meg közben a valóság rétegében bambán áll egyedül magában, majd kimegy a teremből.
Itt érdemes megjegyezni, hogy az egész epizód még a szokásosnál is jobban tobzódik a zseniális kamerabeállításokban és vágásokban, ahogyan váltakozik a szellemekkel teli és nélkülük ábrázolt jelenet. (Az operatőr most is, mint mindig, Will Hanke volt, Mike Hollyday vágta az anyagot, szintén végig benne van a stábban, és ez volt Tom Kingsley utolsó rendezése, aki amúgy az első két évadot, valamint a 2. évadhoz tartozó karácsonyi epizódot rendezte.) Egy aprócska mellékszál a bunyóhoz: Mary olyan agresszíven fejeli le a Kapitányt, hogy nekem fáj tőle a fejem, másrészről, bármilyen furcsa (igen, mert a két karakter amúgy ritkán kommunikál, nagyon távol állnak egymástól) , de ez megint jó példa a Katy Wix-Ben Willbond színészi összhangra (amely szerintem egy-két Horrible Histories szkecsben, például a járványok természetét elmagyarázó éneklős-táncolósban is jól mutatja magát).
Kitty lesz az, aki feloldja a rejtélyt, ahogyan elolvassa a pasas nevét a vendéglistán, és bár a Keith Darren Dean név nem feltétlenül mond bármit is, de hamar minden világossá válik – azon nézőknek is, akik eddig még csak nem is sejtették, pedig lett volna miből következtetni rá – hogy ez a negyvenes pasas bizony az a fiú, aki véletlenül lenyilazta Patet. Látjuk is, amint kimegy az emlékhelyhez. (Jaja, nem véletlen volt annyira feltűnő az epizód elején a hóesésben). Pat is utánatotyog, és a többiek is követik tisztes távolból. Megintcsak van valami otthonos és családias, ahogyan ebben az egyértelműen digitálisan létrehozott télben körbeveszik Patet és a fickót, aki megemlíti, hogy szokott ám áldozatára gondolni, nagyon is bánja, ami történt (mármint értelemszerűen a valóság síkjában ezt magának mondja csak), ám mielőtt nagyon giccsessé válna a jelenet azzal, hogy Pat is mondana valamit, a pasas átgázol rajta, amiről ugyebár tudjuk, hogy kábé az egyetlen fizikai fájdalom, amit szellemeink még így is éreznek.
Lényeg a lényeg, hogy a nap végére minden a helyére kerül, többek között, mint már említettem, Humphrey feje is, a menyasszonyok végigsétálnak a szellemek által alkotott sorfalon. Kitty beáll a menetbe a koszorúslányok közé, később ott áll a csokordobáskor is, és ha nem lenne halott, elkaphatta volna a jelképet, így csak áthatol rajta, de a lány szemében az végül is olyan, mintha.
A Kapitány is ragyog (!), hogy a feladat - házban tartott esküvő megszervezése -, sikeresen végrehajtatott. Azért ő az egyik kiemelt szelleme az epizódnak, mert épp ez a nyitás, a látványos felengedés, enyhülés a lelkivilágában, ahogyan azonosneműek házasságkötéséhez „asszisztál”, óriasi plusz az ő nagy ívű (egyértelműen az ő története az, amely egy szépen látható ívként kell, hogy végigvonuljon az egész sorozaton, a többieké sokkal töredezettebb, és kitérőkkel telibb) karakterfejlődésében. Olyannyira, hogy a szertartás utáni buliban még ő is odaugrabugrál két egymással táncoló fiatal srác közé. (Kínos táncok Ben Willbond módra korábbi variáció: Bridget Jones babát vár, Gangnam Style táncmozdulatok a háttérben a keresztelő utáni buliban, miközben kínos beszélgetés Bridget és Mark között, mivel utóbbi Szöul Gangnam nevű városrészéről beszél és nem a popkukturális jelenségről.)
Mary is megnyugodhat átmenetileg, miután Alisonnak sikerült egy tortadarabbal úgy megdobnia Claire-t, hogy azt higgye, hogy a rakoncátlankodó gyerekek voltak.
Csak Thomas duzzog – ó, az a groteszk arc! Mat Baynton lehetőségei e téren kiaknázhatatlanul végtelenek, s valószínűleg minél jobban öregedik, annál inkább -, az energiáit egy újabb verekedésen vezetné leginkább le.
Az epizód címe – Perfect Day - jól rímel arra, amit láthattunk, ez egy összességében kiválóan sikerült epizód volt. (Majdnem tökéletes. Apró hiányérzet csak a pestisesek távolmaradása miatt lehet.)