Tipikus kis szezonnyitó epizódocskára sikeredett a harmadik évad első része. Nem ritka az ilyesmi sorozatok esetében, és nem is annyira a megtekintése során válik nyilvánvalóvá, hanem amikor látom, hogy milyen kevés kibeszélnivaló akad a történtek kapcsán.
Természetesen megint nincs sok mondanivaló Mike cseleményszáláról, megint az az érzésem, hogy egyszerűen valamit ki kellett találni, hogy megfelelő mennyiségben szerepeljen a karakter a kamera előtt. Az egész szerepe annyi, hogy Button House feliratú pólót akar csináltatni egy haverjával.
 |
| LaurenceRickard Sir Humphrey szerepében a BBC Ghosts sorozat 3. évadának 1.epizódjában |
Merthogy tévések járnak a házban, egy Tudor-kori összeesküvésről forgatnak, amelynek, hűha, ezt a többiek sem tudták eddig, állítólag Humphrey volt a kitervelője és mozgatója. A tévések úgy gondolják, hogy lehetne egy interjú Alisonnal is, aki eddigi kommunikatív képességei alapján kissé meglepő módon be van ettől parázva, de Mike szerint tényleg hasznos lenne, ha beszélnének a helyről a tévében. Merthogy nagyon jó reklám.
A Szomszéd is értesül a tévések jelenlétéről, ő szívesen szerepelne. Julian azonban észreveszi, hogy a pasas igencsak dörzsöli a mellkasát. Hajjaj, senkinek nem érdeke, hogy itt legyen szívinfarktusa és össze legyen zárva mindenkivel. Ez sem különösképpen bonyolult történet: az epizód végére kiderül, hogy a pasas új inget visel, és a bilétája okozta a hülye viszketést.
Alisonnak Thomas tart egy kis beszédtechnikai gyorstalpalót. Aranyos félreértés, mikor költő a „frisson”-ról (idegesség, hirtelen támadt riadalom, szívdobogás) beszél, de úgy ejti, mintha affektálva mondaná, hogy threesome, azaz édeshármas. De ez sem különösen részletezésre érdemes része az epizódnak, azzal együtt sem, hogy Alison szerint Thomas jobb költő, mint tanár, ami ugye jelzésértékű.
A többi szellemünk elsősorban Humphrey körül gyűlik össze, de van itt egy másodrendű történet is: Pat ugyanis felfigyel arra, hogy sem a Kapitány, sem Fanny nem nevetnek soha. Még azon a viccen sem, amit saját maguk mesélnek, vagy kiválónak tartanak. Pat tesz egy próbát, mondván, hogy a nevetés ragályos (Kitty emiatti riadalma zseniális, amennyire idegesítő karakter, annyira jól játssza Loly Adefope, az ilyen egy-egy mondatra, egy-egy gyors reakcióra korlátozott pillanatai pedig tényleg nagyszerűek), és tényleg, mindenki, Pat, Kitty, Mary, Humphrey és a később belépő Robin, és valószínűleg a nézők 99 százaléka (én is) nevet, kivéve két karót nyelt karakterünket. (Nehéz lehetett a filmezés, tudván, hogy Ben Willbond mennyire könnyen neveti el magát, a 3 . évad bakiparádéjában van is egy beválogatott pillanat az ebben a szobában felvett jelenetek közül)
Érdemes egy kicsit jobban figyelni arra, hogyan is kapcsolódik be Robin a jelenetbe, értelemszerűen a többieknek kétszer kellett belemelegednie a röhögésbe, hogy Larry Rickard mindkét szerepében jelen lehessen.
Na de akkor jöjjön Humphrey történenete. Szóval a tévések szerint Button House egy I. Erzsébet elleni nagyon komoly összeesküves helyszíne volt. (Amikor a "coup' szót meghallja, Julian amúgy elkezd magyarázkodni, hogy csak „informális beszélgetés” volt Maggie, azaz Mrs Tatcher kormányzási stílusáról, de a többiek szólnak neki, hogy vegye már észre magát, egyértelműn Tudor-kori sztoriról van szó. Ezek az apró kis elejtett magyarázkodások, hogy ezzel árulja el magát olyasvalamivel kapcsolatban, amiről amúgy másként senki sem tudott volna, és valószínűleg senkit nem is érdekelt volna, mindig aranyosak.)
Humphrey pedig a házasságáról kezd beszélni szellemtársainak. Mi pedig láthatjuk is a flashbackben, hogy ő igyekezett kedves lenni a feleségéhez, hogy igyekezett kedvét keresni, csak annyit kért viszonzásként, hogy esetleg asszonyka netántalán megtanulhatna angolul. A sznob liba azonban rondának tartotta a nyelvet, és mindenre kelletlenkedő grimasszal reagált. De azért elmondta, hogy könyveket és irodalmi szalont szeretne.
Humphrey hogyan is mondhatott volna rá nemet, s jöttek is a barátok, összegyűltek egy teremben, a ház urát persze kizárva a mókából. Természetesen nem Montaigne esszéit elemezték odabent, hanem összeesküvőést szőttek I. Erzsébet ellen, s hogy Skót Mária kerülhessen a trónra. Bár nem sokra tartotta férjeurát, asszonyka azért nem engedte, hogy a barátok kinevessék a férfit, amiért mit sem sejt arról, ami a házában zajlik. Asszonyka szerint Humphrey jó ember.
Hősünk pedig éppen akkor találja meg az egyik véletlenül elhagyott dokumentumot, amikor már jönnek is a királynő emberei leleplezni az összeesküvést. Humphrey feláldozza magát, próbálja a hívatlan vendégeket kívűl tartani, míg asszonyka elmenekül. Míg a visszaemlékezést nézzük, a tévés narrációból megtudjuk, hogy Sir Humphrey-t azon nyomban ott a helyszínen kivégezték árulásért.
Szellemeink megdöbbenve állnak előtte, Kapitány szalutál a hősnek, majd mindenki lelép, miközben a kamera tovább időzik a múltban merengő Humphrey arcán. Merthogy a történet nem itt ért véget. Humphrey az utolsó pillanatban elbújik a kéményben. A fegyveresek pedig elmennek. Mivel túl sokszor került a figyelem középpontjába a kandalló felett keresztbe rakott két kard, egy-két perccel hamarabb kitalálható, mi okozta a Tudor-kori uraság vesztét: a kardok véletlenül estek le a falról, mikor a férfi épp alattuk állt.
De végül is oly mindegy már, nem igaz?
Alison aztán elmondja a mondanivalóját, bár a végeredményen, amit este néznek a tévében, nagyon látszik, hogy megint az összes szellem akkor jön és magyaráz neki valamit, amikor a szövegére kellene figyelnie. Viszont ennél is nagyobb gond, hogy a kész reklámpulcsin csak a Butt és Ho betűk látszódnak ( kiejtve olyan, mintha „butthole”, azaz segglyuk”), szóval kész katasztrófa volt a felvétel.
De legalább az egyik nyakazással kapcsolatos esetlen szóviccen Fanny és Kapitány is nevet, vagyis csak ők, és persze a maguk kellemetlen merev, erőltetet módján.