Érdekel ez engem? - kérdezem magamtól még akkor is, amikor megnyomom a startgombot a lejátszón. Légierő? Pilóták? Bombázók?¹ Mindez ráadásul a jól bejáratott, s mint tortát a cukormáz, mindent bevonó amerikai (US) pátosszal? Persze, egy nemzet, amely megalakulása óta folyamatosan a történelem győztes oldalán áll, nem is nagyon tud másmilyen történeteket kitermelni, még a háború legrealistább és leghorrorisztikusabb megközelítésében is mindig lesz ebből a közép-európai történelmi tapasztalat számára mindig is egy kicsit irritáló pátoszból. (Gondolj csak bele, lehet bármennyire naturalisztikus a partraszállás ábrázolása a Ryan közlegény megmentésében, ha közben az egész történet egy óriási nagy giccs.)
 |
| John "Bucky" Egan (Callum Turner) és Gale "Buck" Cleven (Azstin Butler) |
Másrészt az előzetes promóciós anyag alapján kicsit elbizonytalanodtam, nem fognak-e a készítők egy bizonyos témában átesni a ló másik oldalára? Az nyilvánvaló, hogy 2020-as években már nem nagyon lehet olyan nagy költségvetésű alkotásokat készíteni, amelyben túlnyomórészt csak férfiak szerepelnek, egy tradicionálisan a férfiak életének részeként kezelt közegben, jellegzetesen férfiak életére jellemző szituációkkal, amelyet férfiak közti interakciókban látunk dramatizálódni. Van egy jellegzetes női fogyasztói réteg, amelyet bár az olyan témák, mint történelem és háború nem nagyon érdeklik, de könnyen felháborodnak, hogy hogyan is képzelik a készítők, hogy olyan alkotást raktak össze, olyan alkotást reklámoznak, és keltik az erre hajlamos nézőtípusban az érzést, hogy ciki, ha nem látja, amely téma nem nekik szól.
A dilemma, amelyben könnyen át lehet esni a ló túloldalára az, hogy egyrészt teljesen normális elvárás, hogy olyan női karakterek is bekerüljenek egy háborús történetbe (v. ö „írjuk vissza a nőket a történelembe!”), akik aktívan vették ki a részüket, pl. a kódfejtők, a megszállt területeken az ellenállás tagjai, és a többi. Az is igaz, hogy senki sem sziget, minden ember személyes és szakmai kapcsolatok hálózatában éli az életét (ugyanakkor vannak olyan történetek, amelyben kifejezetten fontos cselekményszervező ereje van annak, hogy a karaktereket szándékoltan leválasztjuk ezekről a kapcsolataikról).
Ám a még a premier előtt ízelítőként kirakott nyitójelenet kicsit aggaszt abból a szempontból, hogy ugye nem lesz az egész sorozat egy fan service Austin Butler rajongóinak, akik azért hajlandóak egy hardcore háborús drámát is megnézni, mert sokat lehet benne látni rajongottjukat szerelmesen tekintettel nőkre nézni. Vagy másként fogalmazva, nem lesznek-e az olyan jelenetek túltolva az eredeti elmondandó történet kárára, amelyeket a hétköznapi csacska és felszínes életfelfogás „romantikusnak” mond? Lehet mondani, hogy de hát Steven Spielberg és Tom Hanks neve garancia, hogy nem, ugyanakkor az is törvényszerű, hogy minél nagyobb költségvetésű egy produkció, annál több olyan ember is bele akar pofázni az alapkoncepcióba, akinek nincs hozzá érzéke. Mindenesetre egy kedvesen évődő jelenettel indít a sorozat Gale „Buck” Cleven őrnagy (Austin Butler) és barátnője, Marge között. Egy másik őrnagy, John „Bucky” Egan (Callum Turner) búcsúestje ez, méghozzá egy kifejezetten kifinomult stílusú bárban, mert ő már másnap indul Európába. Bucky egy sötét hajú nővel táncolgat, rajtuk érződik, hogy nem halálosan szerelmesek.
A jelenet legfontosabb funkciója, hogy tisztázzuk, mi a fene ez a két hasonló becenév, nehogy később a néző összezavarodjon.
Nem különösen érdekes történet, Buckynak volt egy ismerőse, aki tök úgy nézett ki, mint Buck, ezért utóbbira is ezt a becenevet kezte használni.
Megfogadtam, hogy ha lehet, nem emlegetem a Band of Brotherst túl sokat, de a két karakter egyéniségének eltérősége (Buck józanabb, megfontoltabb, szolidabb, Bucky jóval élénkebb figura minden téren) hasonló, mint a Winters-Nixon duóé volt.
Bucky pozíciója air executive, azaz elvileg íróasztalhoz kötött, de ő tesztbevetésre kérette magát. És egyszerre nagyot vált a sorozat hangulata – gondolom, ez lesz majd az alapvető jellege – , ahogyan látjuk Buckyt bevetésen. Minden nagyon gyors, nézőként szokni kell a tempót, és ki kell tapasztalni, mire is kell az ilyen jelenetekben odafigyelni. Az egyik fickó meg is sebesül, de Bucky tartja benne a lelket, hogy mindjárt landolnak, és akkor ellátják majd rendesen. A leszállás után Bucky kérdezi a pilótát, minden bevetés ilyen? A másik meg azt mondja, hogy ha azon gondolkozna az őrnagy, mit mondjon a srácoknak (Buckéknak, akik majd csak később repülnek át Európába), akkor inkább ne mondjon semmit se, majd megtapasztalják maguktól a fiúk.
Főcím.
A történetmesélés jellege szempontjából az első érdekes megoldás, hogy van egy narrátorunk, aki nem a prológusban látott karakterek egyike, hanem egy bizonyos Harry Crosby hadnagy (Anthony Boyle), egy navigátor, akit nem annyira a narrátori szerepe miatt fogunk könnyen megjegyezni, hanem mert nem bírja a magasságot a gyomra, és rendre összehányja magát a levegőben. A Százasok bombázó csoportja („The Bloody 100th” ahogyan bekerültek az amerikai kulturális emlékezetbe) Grönland érintésével érkezik Kelet-Angliába, a Thorpe Abbott bazisra, Crosbyék gépe azonban tesz egy kis kitérőt Franciaország felett is, mert ugye minden csupa trutyi a térképen. Ráadásul mikor megérkeznek a bázisra, a leszálló hajtómű nélkül kell landolniuk. A pilóták figyelmeztetik a legénység többi tagját, hogy rázós menet lesz, ők szakszerűen összeülnek egy formációba, összekapaszkodnak, majd érkezés után, amilyen gyorsan csak lehet, elhagyják a gépet, ha esetleg robbanna. Közben mentősök és szerelők is érkeznek a helyszínre, ha esetleg szükség lenne rájuk (utóbbiakra biztos), de végül hiába sulykolja a zene, hogy nagy baj is lehet, nem történik semmi.
Ez inkább csak a nézők számára volt egyfajta bemutató.
Amire szükség is van, mert mint korábban mondtam, minden nagyon gyors és még tanulnunk kell, mire kell annak érdekében odafigyelnünk a levegőben zajló jelenetek során, hogy érthető legyen az elmondásra szánt történet. Látunk aztán éles bevetést is a srácokkal. Kezdve azzal, hogy éjszaka közepén ébresztik őket, speciális kaját kapnak (becenevén "utolsó vacsora"), elmondják nekik a konkrét feladatot, és készülődés során még egy pap is megjelenik (a többi felekezet képviselői is megvannak, csak nekik nem beszédes a szerepük), ha esetleg szükség lenne rá.
A feladat egyszerű: Brémában egy tengeralattjáró dokk(? - submarine pen) fölé kell repülniük és ledobni a bombákat. A német tengeralattjárók az utóbbi időszakban rengeteg brit és amerikai teherszállító hajót süllyesztettek el, a légierőnek a feladata, hogy minél több tengeralattjárót kivegyen a képletből.
Ennek az egész történetnek van egy rendkívül fontos vetülete, és ennek itt az első epizódban is látjuk néhány fizikai, vizuális megnyilvánulását. A légi háborúk, főleg olyan magasban, ahol a legénységnek oxigénmaszkot kell viselnie, teljesen új jelenségei voltak az emberiség történetének. Nyilvánvalóan a dramatizált megjelenítésnek reflektálnia kell erre, és nyilván úgy kellett megírni az egyes jeleneteket, hogy belekalkulálták, hogy a színészek csak a tekintetükkel játszhatják el, amit közvetíteniük kell. Ugyanakkor van, amikor a valóságnak kell „aláfeküdnie” a fikciónak, és előfordulhat, hogy néha nincs olyankor maszk a srácokon, amikor a valóságban lennie kellene, a sorozatban viszont szükséges, hogy a karakter egész arcát látni lehessen. (Ez tipikusan olyan apróság, amelyen nem érdemes rugózni, feleslegesen szőrszálhasogatni, hogy pontosan hány láb magasban vehették volna csak le a maszkot, míg a sorozatban meg úgy tűnik, 4-500 lábbal hamarabb tették meg.)
A bevetés azonban nem jár sikerrel – miközben az egységnek vannak veszteségei, mert túl nagy a köd, és Harold Huglin ezredes (Nikolai Kinski²) nem hajlandó úgy ledobatni a bombákat, hogy nem látni, tényleg a célpontra hullnak-e.
Az ezredes is a hányós fajták közé tartozik, igaz őt nem az egészséges szervezete készteti erre a válaszreakcióra egy egészségtelen fizikai közegben, hanem komoly betegsége lehet. Amikor van vele és Egannel egy közös jelenet, hogy érzékeljük, a fickó, rendes fajtának tűnik amúgy, de nem kedveli az őrnagy hozzáállását, látjuk, hogy vért hány. A bevetés után is első dolga, ahogyan kiszáll a gépből, hogy összehányja magát, a második pedig az, hogy elájuljon. Nem tudom, látni fogjuk-e még a későbbiekben, vagy neki csak ennyi volt a szerepe.
Ahogyan földet érnek a srácok, rögtön viszik őket kihallgatásra (jelentéstételre? - interrogation). Addig még a szerelőkhöz sem szólhatnak.
Apropó szerelők. Itt a sorozat elején, mikor nézőként próbálunk minél több arcot és karakter megjegyezi, könnyen fordulunk olyan technikákhoz, hogy ez vagy az a színész erre vagy arra az akár valóságbeli ismerősünkre, akár egy híres emberre emlékeztet, így jegyezzük meg őt Van itt egy fiatal angyalarcú és göndörhajú (amennyire a sapka alól kilátszik) srác, akiről rögtön megállapítom, hogy hasonlít Jude Law-ra. Mint később kiderül, nem véletlen, hiszen a fia, Raff Law.
Buck is meg van egy kicsit zökkenve az első éles bevetése után, kérdezi is Buckytól, hogy miért nem mondta, hogy ez ilyen. Hát most már tudod te is.
Hosszú út áll még előttünk
- zárják Buck szavai az epizódot.