A hét folyamán elkövettem azt a „hibát”, hogy elkezdtem nézni a BBC SAS Rogue Heroes című sorozatát, amely sok szempontból sokkal közebb áll hozzám, és könnyebben tudta megkedveltetni magát. Ráadásul a közösségi médiában valaki félreértette, ahogyan azt írtam, hogy az első benyomásom a Masters of the Airről azt, hogy well written (gondolom az illető több fiatal nőismerőse is odavolt a nyitójelenetben szerelmesen tekingető Austin Butlerért és kislányos arcberendezésem miatt engem is automatikusan ebbe a kategóriába sorolt), úgyhogy szokásom szerint ráálltam arra a gondolathullámra, hogy nagyon kimerítő részletességgel magyarázom, hogy nem szoktam jelzőkkel felelőtlenül dobálózni, a véleményem mögött koncepció van, s ez esetben a well-writtenség arra utal, hogy rendben van, helyén van minden, nincsen benne semmi kirívóan félrement dolog (jelenleg a "falra mászom a koncepció ostobaságától" kategória mintapéldája számomra a Napóleon film nyitójelenete a haját gőgösen dobáló Maria Antoinette-tel – mint John Travolta a híres mémben, nézegetek jobbra-balra, hogy ez most mi a frász volt?),
de ez egyben az is jelenti, hogy már-már túlságosan letisztult, olyan, mint egy márvány, nem igazán lehet rajta fogást találni
(a jellegzetes amerikai másodikvilágháborús klisék egy ilyen nagy költségvetésű produkcióban annyira alapnak számítanak, hogy már immunis vagyok rájuk).
Jól van megírva – ez egy inkább objektív jellegű megállapítás, nem agyatlan lelkendezés.
Másrészről a random amerikai néző figurája megint elgondolkodtatott valami nagyon fontos dolgon, amiről néha hajlamos vagyok elfeledkezni. Én egész életemet fikciós alkotások világában töltöttem. Nekem egy regény, film vagy sorozat mindig is elemeznivaló alapanyag lesz, akár elméleti szakemberként, akár arról az oldalról, hogy jövőbeli alkotóként mit lehet tanulni az egyes alkotásokból. Egy akármilyen múltbeli történelmi eseményt feldolgozó fikciós alkotás megtekintése, akkor is, ha mindig fenntartásokkal indulok neki, reflexszerűen ott van a teendőim listáján. Előbb-utóbb mindent megnézek, amiről úgy gondolom, hogy szakmai okokból meg kell néznem, még az a borzalomnak tűnő Bridgeton spin-off a fiatal Charlotte királynéról is sorra fog kerülni, meg az übergagyi hírében álló Reign is.
Mivel rengeteg elrontott, vagy eleve zavaros koncepciójú baromságot is nézek, és igyekszem racionálisan szakmai alapokon végiggondolni, hogy miért is elrontott, vagy eleve zavaros koncepciójú baromság az az adott alkotás, eleve máshogy állok hozzá, ha valami első ránézésre egyszerűen csak rendben van. Nem különleges, nem virtuóz, nem formabontó, nem merész, egyszerűen csak rendben van.
Soha nem szabad azonban elfelejtenem, hogy a emberek többsége nem efelől érkezik egy fikciós történet felé. Azok a nézők akik este leülnek a képernyő elé (vagy reggel reggeli közben nézik végig a mobiljukon – tulajdonképpen édesmindegy), a nap nagy részében valami teljesen más dologgal foglalkoznak. Lehet, hogy eleve nem szokásuk tévét nézni, de ez a téma, az USA második világháborús szerepvállalása bevonzza őket. Lehet, hogy csak a szokásos amerikai patriotizmus miatt, de lehet – és sok ilyen kommentet látok mostanság –, hogy amiatt, mert nagypapa vagy dédnagypapa is szolgált a háborúban, de nem sokat mesélt róla, a leszármazottak pedig zabálnak minden fikciót, amely így közelebb hozza hozzájuk az ő történetét is.
Ez a személyes indíttatás aztán kicsapódhat úgy is, hogy azt mondja az illető, hogy jajj de szépen méltón emlékezik meg ez vagy az a fikció arról a hősies hozzáállásról, ami révén megmentették ezek a fiatal fickók a világot (most az átlag amerikai polgár leegyszerűsített történelemértelmezését demonstrálom), mások meg azt mondhatják, hogy illetlen az ősökkel szemben, hogy hollywoodi szupersztárok játszanak hősösdit, és a többi és a többi. Mindkét esetben egy laikus erősen személyes, szubjektív hozzáállásáról van szó az adott fikcióhoz,
míg az enyém mindig is – még akkor is, ha éppenséggel személyes ismerősöket látok a képernyőn – objektív(ebb) marad.
Mindazonáltal a már említett SAS Rogue Heroes iránti hirtelen fellobbanó lelkesedésem útjában állt annak, hogy át tudjam adni magam ennek az epizódnak.
Nem könnyítette meg a helyzetemet az sem, hogy az egész egyetlen egy akció volt, amiről eleve nehéznek tűnik írni. Még mindig nem egészen tanultam meg, hogyan érdemes ezekre a jelenetekre odafigyelni.
Szóval az akció Regensburg és Schweinfurt bombázása, nem csak a Százasok, de másik két egység (szárny) is indul, és minden azon múlik, hogy mennyire összehangoltan működnek majd az egyes egységek. Naná, hogy a bonyodalmat az fogja okozni, hogy ez az összehangoltság nem fog működni.
Köd van, a mi karaktereink nem tudnak felszállni, és azt hiszik, a többiek már mind fenn vannak, mígnem kiderül, hogy pont fordítva van, a többiek öt órával később repülnek át a Csatorna felett, míg a Százasok már régóta ellenséges terület felett járnak.
Azt meg kell hagyni, nagyon úgy tűnik, hogy a készítők gondoltak arra, hogy a nézők egy jelentős részének egy tanulási folyamat ez a sorozat, vagyis amit mondtam, hogy meg kell szokni, meg kell tanulni, hogy a történetben milyen elemekre kell koncentrálni, hogyan kell azt nézői oldalról maguknak összerakni.
Mert az első két epizód a mostanihoz képest alapozásnak tűnt.
Például hogy figyelik a többiek, amikor egy gép kigyullad és zuhan, hogy hány ejtőernyőt látnak kibontódni, azaz mindenki megvan-e annak ellenére, hogy magát a gépet elvesztették. Most ezt belülről is láthatjuk, ahogyan Quinnék gépét fel kell adni, és mindenkinek ugrania kell, de előtte még el kell tüntetni, meg kell semmisíteni minden dokumentumot vagy egyebet, amit nem szeretnének, ha az ellenség kezébe kerülne. Quinn, aki ugyebár rádió operátorként van fenn a gépen, egyszerűen megeszi a terveket. Sajnos Baby Face beragad a kis fülkéjében, nem lehet kinyitni (ez is ilyen korábban elültetett információmag, hogy mennyi minden be- vagy kiakadhat, nem mozdulhat, vagy éppenséggel elmozdulhat, egy gépen, ami akár nagyobb bajokat is okozhat), Quinn még próbálkozik, de aztán a józan ész (és az életösztön) erősebb, és még az utolsó pillanatban kiugrik, mielőtt berobbanna a gép.
Később látjuk, hogyan alakul Quinn sorsa a földet érés után, egy belga tanyán kap eledelt és segítséget. Keményszavú – francia akcentussal beszélő – belga ellenálló fickók jönnek, hogy forduljon meg a srác, ne akarja megjegyezni az arcokat, és a nagy kérdés elé állítják: megadja-e magát a németeknek, és akkor a genfi egyezmény alapján hadifogolyként túlélheti a háborút (de egyben ez azt is jelenti, hogy számára tényleg vége a háborúnak, akárki is nyeri majd, akármikor – ugyebár ezt ők akkor és ott nem tudhatják még), vagy pedig vissza tudják őt csempészni Angliába, de ha útközben gebasz van és lebukik, akkor neki annyi. (A régi jó – jó? John André őrnagy nem így gondolná - sztori az ellenséges területen civil ruhában kószálásról.) Ebben az epizódban nem tudjuk meg, hogy a srác hogyan dönt.
 |
| Curtis Biddick (Barry Keoghan) az epizód eleji eligazításon |
Vissza a levegőbe. Curt gépének másodpilótája úgy megsebesül, hogy elsőre azt gondoják, meghalt. De nem. Még lélegzik. Mivel ezt a gépet is fel kell adni, és mindenkinek ugrani, ugyanakkor ez a srác nincs olyan állapotban, Curt megígéri, hogy gondoskodik róla. Megpróbálja letenni a gépet, de már az előző epizódban és érzékelhettük, hogy van egy pillanat, amikor gyorsabban ereszkedik a kelleténél (akkor kellett visszarántani a gépet, hogy nehogy a skót szikláknak ütközzenek), most utoléri a végzete, beleáll a földbe, és a gép azon nyomban felrobban. Barry Keoghan arcán a kamera, ahogy az örök optimizmust és jó kedélyt az utolsó pillanatokban, mikor érzékeli, hogy baj van, a riadalom váltja fel. Hát ez kicsit meglepő volt, de nagyon úgy tűnik, hogy búcsúzunk Curtis Biddick karakterétől.
Nézzük, kiket szoktunk követni közelebbről?
Crosbyék a helyzethez képest problémamentesen viszik el a gépet Afrikáig, merthogy a bombák ledobása után egyenesen Algir felé veszik az irány, ahelyett, hogy visszafordulnànak. (Külön szomorú elem, hogy az eligazításon Curt kérdezett rá, hogy mi az a piros vonal Afrika felé a térképen, és ő az egyik, aki végül nem jut el odáig.)
Van egy az egész epizódon átívelő motívum egy Blakely által feltett találos kérdésre alapozva, hogy válaszúton a pokol és menny között melyik manóra kell hallgatni, amelyik mindig igazat mond, vagy amelyik mindig hazudik? A Blakelyt alakîtó David Shields mesélte egy interjúban, hogy a felvételek közötti üresjáratokban, amikor fenn kellett ülniük a repülőgépszimulátorban, ilyesmikkel (is) szórakoztatták egymást és egyik be is került a sorozatba. Valószínűleg ez lehetett az.
Aztán itt van még egy jelenet az ő gépükön, amikor Crosby, igyekezvén pontos feljegyzéseket készíteni az eseményekről, azt próbálja felidézni, mikor zuhant le Biddick gépe. Douglass (Elliot Warren) először kicsit kelletlenkedik, hogy ugyan már, Croz, senkit nem érdekel ebben a káoszban az akkurátus jegyzőkönyv, mire Crosby mondja, hogy ő azert szeretné, ha ez rendben lenne. (Ne feledjük,Blakely a vezérpilóta, ez a gép repül a formáció elején, itt másodpilóta az akcióban résztvevő legmagasabb rangú tiszt, most éppen Kidd őrnagy, s ezért kiemelten fontos az itteni navigátor szerepe is, ahogyan azt láttuk az előző epizódban is, amikor az egész megváltozott sebességű csoport útvonalát kellett újrakalibrálnia.) Ahogyan Warren kicsi szünetet tart, aztán szolídabban mondja, hogy "tudom, Croz, tudom", majd megmondja, hogy szerinte mikor is érhette utol a végzet Curtéket, jellegzetesen olyan pillanat, ami alapján meg szoktam jegyezni egy színészt.
Buck és Bucky vannak már csak hátra a számadásból. Bucky eleve csak plusz főként van az egyik gépen, s míg várakoznak, tulajdonképpen be is vallja a pilótának, Cruickshanknek (akit csak Cranknek hivnak -Matt Gavan alakitja) hogy mert nem akart kimaradni ebből. Vele kevesebb történik, az ő viselkedése inkább csak válaszreakció arra, hogy segíteni akar a barátjának, illetve hogy aggódva figyeli, hogy mi történik vele.
Buck gépe komolyan károsodik, és a segédpilóta már ugrana és ugratná a legénységet, de hősünk (A Hollywoody Szőke Hős) a sorozat során először kilépve folyamatos higgadtságából, jól megrázza a fickót, hogy ő aztán nem fogja feladni a gépet, meg tudják csinálni, végig fognak menni vele. Később, már a Földközi-tenger felett utána kell számolni, mennyi üzemanyaguk van, elég-e hogy elérjék Afrikát. Elég, ha könnyítenek a terheken, így minden feleslegest, még a spéci bombázó műszert is, kidobnak a gépből. Ők is probléma nélkül landolnak bár kicsit messzebb mint a többiek,
Bucky örömét, hogy barátja is sértetlenül ért haza, pimaszkodással (mi az, hogy nem tudtad eltalálni, hol kell landolni?) fejezi ki. Buck azért sokkal gondterheltebb, és természetesen kimerültebb. Mennyit is ült egy huzamban?
Jó ez a dinamika, ahogyan az egyik fecsegősebb, a másikon meg érződik, hogy inkább most nagyon nem szeretne senkit maga közelében.