Koncepcióváltâs a sorozat felénél (Masters of the Air E05)

Megrepedt a márvány a negyedik rész végére, mondhatnám a korábbiakban is használt metaforával élve. Az a mód, ahogyan bizonytalanságban tartják a nézőket (legalább is azokat, akik semmiféle előzetes információval nem rendelkeznek, hogy a főbb szereplők közül mégis kik és hogyan élték túl a háborút) az eddig megismert (megkedvelt?) karakterek sorsa felől, igazán bátor, már-már merész megoldásnak is mondható. Hiszen innentől kezdve az a(z egyik) nagy fogatókönyvírói kihívás, hogy azokat, akik visszatérnek, hogyan is vezeti vissza az elbeszélés a központi történetbe. 

Rosie (Nate Mann) a bevetés után 

Crosby (és Douglass és Blakely) az egyszerű eset. Egyrészt mivel narrátorként egyértelműen a háború utáni pozícióból szólalt meg, magától értetődő(nek kellett lennie), hogy ő túlélte a katasztrofális bevetést. Másrészről, épp ezért, mert ő a narrátor, mihamarabb vissza is kellett őt hozni a történetbe, s ez ennek az epizódnak a legelején meg is történik. 

 Van itt azonban egy kis bökkenő. 

A történet meglehetősen csalóka módon érzékelteti az idő múlását,

Mintha nem másnap (vagy harmadnap) érkezett volna vissza a trió, hanem legalább is hetekkel később. Az ágyaikat mások foglaltál el, Douglass izgul, hogy a ládáját a halomnyi óvszerrel ugye még nem küldték haza a mamának, Bubbles pedig már írt egy levelet Crosby feleségének, és Croz megijed, hogy de ugye még nem lett elküldve. ¹

Miközben Rosenthal történetszála (és egy kicsit Buckyé ) miatt szorosan tartják a tempót, hogy a pilóta első három bevetése három egymást követő nap történt.

 Ez alapján Crosbyéknak már másnap kellett megérkeznie, vagy talán még hamarabb, egy időben azzal, mikor Bucky visszaért Londonból. Márpedig ő miden bizonnyal nem pazarolta az idejét az előző epizód végi telefonhívás óta. (Másrészről, persze, ki tudja, milyen sűrűn közlekedtek a vonatok.) 

Mindenesetre megérkeznek Blakely-ék, mindenki örömmel fogadja őket, húha, azt hittük, odavesztetek. Nem, nem, picin múlt, de megúszták. Egy használaton kívüli RAF bázison tudták letenni a gépet. Persze kellett lennie ebben némi vígjátéki elemnek is: Crosbynak sikerül belenavigálni őket a környék egyetlen fájába². Ők is vesztettek ember, de a lényeg, nézői szempontból, hogy a narrátorunk megvan. 

 S rögtön dobják is bele őt a mélyvízbe, ő lesz az új csoportnavigátor (group navigator), századosi rangot, irodát, saját szolgálati kocsit is kap. 

 A srácok, mármint akik bevethetőek, és mint mondtam, most már pihenőnapokra sincs lehetőség két bevetés között, Münster ellen indulnak, és ez lesz számukra az első olyan alkalom, amikor városközpontot bombáznak. Vasúti csomópontot céloznak meg, amely a német hadiipar logisztikája szempontjából kulcsfontosságú. Meg esetleg,vele együtt a környékbeli házakat, ahol amúgy is „csak” a vasút dolgozói laknak.

 A magasabb rangú tisztek felé nem, de öltözködés közben Buckynak azért odamondja Crank, hogy ez nem helyes, vasárnap van, egy templom is van a közelben, ők délelőtt támadnak, a templomba érkezők, onnan távozók, nők, öregek, gyerekek is ki lesznek téve a végzetüknek. Bucky, akinek az epizód legeleji „nem is érzem”-ezése már kezd számomra unalmas lenni, cinikus hangulatban van, mondván, ilyen a háború. Crank meg megjegyzi, hogy azok közül az emberek közül, akiket ma eltalálnak, egyikük sem okolható Buck eltűnéséért. 

A Cranket játszó Matt Gavin annyira érdekes figura, érettebbnek tűnik a hanghordozása, a gesztusrendszere, és mégis ő az egyik (szinte) abszolút kezdő srác a színészgárdában. 

 Van itt másféle változás a negyedik és ötödik epizód között. Búcsúzunk Cary Joji Fukunagától és üdvözöljük az Anna Boden- Ryan Fleck rendezőpárost, akik teljesen más látásmódot hoznak a történetbe. Női rendező háborús témában legtöbbször jó húzás, mert még ha esetleg hadtörténetrajongóként is nőtt fel, s ez a téma érdekelte egész életében, azért mert folyamatosan konfrontálódnia kell a nők és háborús témák kapcsolatát érintő előítéletekkel és szterotípiákkal, ez ösztönösen is más megoldásokra készteti, mint a férfi rendezőket, akiknek kevesebb ilyen jellegű, mondjuk úgy, értetlenkedéssel kell szembenézniük. Nem tudom, hogy a nálam napra pontosan fél évvel idősebb Anna Boden esetében hogyan volt/van, mennyire fontos számára a téma, vagy egyszerűen csak egy izgalmas szakmai kihívás, mindenesetre rendezni azt tud.³

Ahogyan a fiúk készülődnek a bevetésre, viszik ki őket a gépekhez a teherautók, teljesen más hangulatban történik, mint az előző részekben. S nem csak azért, mert egy sor kölcsöngéppel kénytelenek repülni, hiszen sajátjaikat még mindig javítják Kennyék, így természetes, hogy a srácokban van némi aggodalom, hanem egy sor apró atmoszférateremtő eszközzel közelebb hozva a nézőhöz a helyzetet. Fukunaga rendezése eltávolította a nézőt, nem értetted, kapkodtad a fejed, bele kell rázódnod, hogy mit is kell nézni ezen vagy azon a jelenetet. Most ott vagyunk ahol lennünk kell, nem nézni, hanem érezni egy-egy pillanatot.  Az én egyik kedvencem, ahogyan Callum Turner feje mögül mi is nézünk ki a jellegzetes reggeli napfénybe borult külvilágra, miközben kifut a gép. De egyszerűen bármely vágás olyan hangulatokat idéz meg, amelyeket nem is igazán tudunk szavakká formálni, de mégis képesek vagyunk hozzá kapcsolódni. 

Mindeközben a zene viszont feszültséget kelt, és az epizód folyamán csak még vészjóslóbbá válik, van pár jelenet, amikor kifejezetten sikolyszerűvé. 

 Merthogy ez a bevetés is majdhogynem teljes kudarccal végződik. Buckynak is ki kell ugrania a gépből, s valahol egy vesztfáliai farm mellett landol. Az ugrás, ahogy ő és Brady udvariskodnak egymással, melyikük hagyja el utoljára a „süllyedő hajót”, is egy eddig nem látott kameraállásból történik, ahogyan arra is figyeltek a készítők, hogy legyen egy olyan képi tapasztalatunk is, hogy aki ugráskor kinyitja az ejtőernyőjét, azt bizony a légáramlás kicsit visszarántja olyan magasságban, ahol bizony, bár nem szép dolog, meg ha minden igaz a genfi konvenciónak is van erről egy-két szigorú szava, lőhetnek is rá. 

 Nem tudom, hogy a nézők közül kinek mikor esik le, de úgy van összerakva ez az epizód, hogy valamivel korábban váljék nyilvánvalóvá, hogy Rosie-ék egyedül maradtak, mielőtt ők maguk konstatálják ezt. 

Rosie-nak amúgy van egy fura pillanata, amikor dudorászni kezd, furán is néznek rá a többiek, de legalább nem tisztán az idegőrlő feszültségben telik az idő, míg figyelni kell, mikor jönnek rájuk újra a németek. Ez az egység is egy kölcsöngépen, a Royal Flushön teljesítette feladatát, és vitte vissza a bázisra a gépet csodával határos módon. Nyilván, földet éréskor kezdenek előjönni az ösztönök a sokkos állapot mögül, Rosie tekintete valahol messzire jár, az egyik srác hisztériás rohamot kap, hogy őt aztán soha többé nem fogja oda a magasba felküldeni senki. Sokkal kínosabb most a kikérdezés rutinja is, mert a csapat navigátora kénytelen szinte minden egyes kérdésre úgy válaszolni, hogy nincs feljegyzése. Rosie védi, hogy pokoli volt a helyzet, egyikük sem ért rá feljegyzéseket készíteni.

Ez a jelenet számomra azért fontos, mert látom én az ezredes és őrnagy szűk mozgásterét is, hogy bár a srácok számára ők már a fejesek, őket is kötik még magasabb rangú tisztek parancsai is előírásai. Például hogy ezen a kikérdezési rutinon végig kell menni, bármennyire is értelmetlen visszakérdezni, hogy a felrobban gépből láttak-e kiugró embereket.

 Itt döntöm el, hogy elolvasom a könyvet, melyen a sorozat alapul, mert érdekel, hogy van-e mélyebb kibontása ennek a középvezetői rétegnek, az ő mozgásterüknek, döntéshozói kötelezettségeiknek és szabadságuknak. Hiszen én azon közé tartozom, akik elsősorban vezetéselméleti megközelítésből érdeklődnek a hadtörténet iránt. (Nem véletlen, hogy a Royal Navy fénykora a kedvenc időszakom, mert vezetéselméleti szempontból is egy rendkívül izgalmas korszak volt.) 

 Az epizód végére körbeér egy fontos cselekményszál. Bubbles több mint valószínű, hogy nem fog már visszatérni. Croz rendezi a holmiait. Megtalálja és elolvassa az el nem küldött levelet. 

_____

JEGYZETEK 

¹ Én érzékeltem rosszul. A halottnak/hadifogolynak hitt katonák személyes holmiait  valóban rendszerint néhány órán belül eltávolították. Mivel ha 1-2 órán belül nem telefonált a pilóta (vagy a túlélők legmagasabb rangú tagja), hogy helló, megvagyunk, akkor automatikusan arra gondoltak a bázison, hogy nincsenek meg. Crosbyék, ahogyan ő maga is írja a memoárjában, ugyan még aznap visszaérkeztek, de mivel a landolásuk után nem tudtak telefonálni, a holmiaik már el voltak rendezve. Ezt az információt ismerve azonban kifejezetten zavaró, ahogyan a telefonálási kötelezettséget mind ebben az esetben, mind a második epizódban, amikor Biddick teszi meg, a forgatókönyv lealacsonyítja a haveri jópofizás szintjére. A másik epizódban ez erőteljesebb, a mostaniban is inkább a Crosby-Bubbles barátság (ami szintén értelmetlenül eltúlzott, mert Croz másokkal sokkal közelebbi viszonyban volt) komtextusában kerül említésre. 

²Nem vicc, valóban ez történt, fotó is van róla.

³ Mint később, a sorozat végéről visszanézve kiderült, a Boden és Fleck duó által rendezett két epizód volt kimagaslóan a legjobb.