Tudomásom volt róla, hogy létezik ez a sorozat, s hogy játszik benne többek között Alfie Allen, Jack O’Connell, és Tom Glynn-Carney is Láttam egy-két részletet is, de valahogy mások reakcióiból („most minek kell az amerikaikat majmolni ilyen erőltetetten szupercoolosított katonás sztorikkal?” és hasonlók) úgy jött le, hogy talán nem biztos, hogy érdemes erre szánni azt a néhány órát.
No meg ugye az afrikai hadszíntéren játszódik a történet, amiről folyton eszembe jutott (volna), hogy milyen régóta újra akarom nézni Az angol beteget, de előtte még egyszer újra akarom olvasni a könyvet.
Közben megérkezett az új amerikai második világháborús szuperprodukció, a Masters of the Air, amelyről tudtam, hogy a harmadik epizódnak köze lesz majd Afrikához így a hét folyamán rávettem magamat, vegre elolvastam Michael Ondaatje könyvét Almásyról és társairól, megnéztem a filmadaptációt, és úgy gondoltam, hogy itt az ideje, hogy az SAS Rogue Heroest is megnézzem.
 |
| Connor Swindell és Alfie Allen az SAS Rogue Heroes legeslegelső epizódjában |
Talán a hangulati váltás elhúzódása miatt is, de az első epizód feléig kellett eljutnom, hogy rájöjjek, mi a fenét is látok itt.
Hogy mivel a valóság olyan hihetetlennek tűnik, ezért a fikcióban rádobnak egy lapáttal, szándékosan eltúlozzák.
Azzal, hogy vannak szituációk, amelyek akár valóban megtörténtek, akár nem, hiteltelennek és hiheteltetlennek, következésképp buta klisének hatnak egy fikcióban, már egy évtizeddel ezelőtt is foglalkoztam, és írtam róla Kerékgyártó István Rükverc című kötetének kapcsán a Népszabadságban¹. Akkor jó páran (nem, nem laikusok, hanem irodalmi közegben mozgók, akiknek elvileg érteni kellene a valóság és fikció közti különbséget, de inkább a könnyebbik utat választották és) lenaívbutalibáztak, mert arról írtam, hogy milyen ócska egy klisé az ügyeit baseballütővel rendező „vállalkozó”, függetlenül attól, hogy a szerző egy valóban megtörtént jelenetet emel-e át a fikcióba vagy sem. Nem azt mondtam, hogy ilyen nem lehet a valóságban, hanem hogy egy fikcióban – legalább is az adott elbeszélésben, amelyben szerepelt – nem mutat jól.
Azaz ha egy fikció nem működik, ne akard azzal megvédeni, hogy de hát a valóságban szóról szóra így volt, mert attól még, hogy ezt bizonygatod, a fikció továbbra sem fog működni, csak még inkább feltárulnak a hibái.
Szeretnék emlékeztetni mindenit a művészet szó első szótagjára. Egy jó fikcióban, még ha a lehető legrealistábbat is akarod létrehozni, nem szolgaian másolod a valóságot, hanem megteremted a valóság legvalósághűbb illúzióját.
Ám ha a valóság annyira extrém – főleg egy olyan globális popkulturális közegben, ahol a sok gagyi akciófilm miatt eleve kétkedve közelítünk minden hihetetlennek tűnő történethez –, hogy ösztönszerűen is bizalmatlanok vagyunk vele szemben, akkor valóban a legjobb megoldás, hogy rádobunk egy lapáttal, karaktereket és szituációkat már-már komikus mértékben eltúlzunk. És ahogyan az a komédiával lenni szokott, épp az eltúlzottságon keresztül rajzolódik ki a történet kvintesszenciája.
De kezdjük csak szépen lassan az elejétől. Tehát az afrikai sivatagban egy katonai konvoj halad, több tucat autóval, amikor hitelen mindenkinél egyszerre fogy ki a benzin. Egy fiatal fickó, ő lesz a mi főszereplőnk, Archibald David Striling hadnagy (Connor Swindell) megy a feletteséhez akit, haha Miles Jupp játszik (még mindig nem tettem túl magam azon, hogy ő játszotta I Ferencet a Napóleon filmben), és mintha kicsit sokkot kapott volna, nagyon nehéz kihúzni belőle, hogy mi a fene van, de azért elmondja, hogy sajnos történt egy kis baki, a kocsikat nem 500 mérföldes, hanem 500 kilométeres útra készítették elő. Nincs több benzin. Tobrukot ez a konvoj nem fogja felszabadítani a német ostrom alól. Irány vissza Kairóba.
Itt kapunk egy rövid gyorstalpalót arról, mi is zajlott ekkor az afrikai hadszintéren, és hogy miért volt fontos Rommel előrenyomulását mihamarabb megállítani. Amíg a feliratokat látjuk, eredeti videófelvételek jelennek meg az Afrikában állomásozó brit katonákról.
Kairóban míg Stirling egy üres bárban ücsörög, ahol ma este nincsenek lányok, és emiatt vendég sem, mert esik az eső, addig két másik fickóval is megismerkedünk. Robert "Paddy" Blair Mayne hadnagy (Jack O'Connor) a fogdában verselget, amikor három fickó érkezik hozzá egy kötéllel. Nem, nem kivégzés, csak felrakják ide a kötelet, ha esetleg kedve lenne a fogva tartottnak magával végezni. Ehelyett a könyve segítségével jól elagyabugyálja a három börtönőrt. Másik éjszakai jelenet, Alfie Allen bemaszkírozva, kommandós egysége éjszakai rajtaütést hajt végre az ellenen, és eléggé vérszomjasan és teljesen gyilkol. Alfie (bocs, közeli ismerős közeli ismerőse, nehezen áll rá a kezem, hogy ne keresztnevén nevezzem, ez meg csak egy blog, ennyi személyesség belefér) egy bizonyos John "Jock" Steel Lewes hadnagyot játszik.
Stirlinggel közben két ausztrál katona, akik dühösek az elfuserált mentőakció miatt, mert két bajtársuk is odaveszett, akar gyerekiahórát (oké, ez itt Kairó, akkor mondjuk úgy, hogy namivanmivant) játszani, de a fiatal skót arisztokrata inkább mond egy kissé pszichopata monológot egy kis kanárit szorongatva (nem, a madárkának nem esik baja), arról, hogy ő különleges kiképzésen átesett fickó, ahogy a hozzá hasonlók is (ezt látjuk bizonyítva a másik képsorokon), szóval jobb vigyázni vele. A két ausztrál inkább elsunnyog. Stirling meg úgy leissza magát, gondolom, ez a napi rutinja része, hogy másnak a tetőtéri lakásából hány a kaszárnya belső udvarára.
Már itt az elején két dolog egyértelműsödik. Egyrészt szándékoltan alkalmaznak néha koridegen, túl modern, 20. század végi rokckzenét. Másrészt egyes grafikai megoldások is rájaszanak arra, hogy afféle szándékosan eltúlzott képregényhősökként érdemes a fő karakterekt tekinteni.
Megint összefutunk Miles Juppal, akinek újfent nem az a legnagyobb problémája, hogy a hadsereg inkompetenciája miatt a Tobrukot védők sorra halnak, hanem hogy Stirling nem teszi hozzá a mondanivalójához, ha hozzá beszél, hogy sir. Annyira Miles Juppos az ő természetes posh akcentusával, ahogyan mondja. „there is a bit of a thing”. Azt szeretné amúgy, vagyis pontosabban parancsba adja, hogy Stirling jelenjen meg valami búcsúpartin.
Ugrunk Tobrukba. Lewes a Miatyánkot mondja, közben remeg a háta mögé tett keze. Így próbálja meg lebeszélni magát, hogy dührohamában valakit elagyabugyáljon? Vagy más kegyetlen módon megbüntessen? Ki tudja. Mindenesetre beszédet tart az egysége előtt, akik részei a seregnek, amely 112 napja tartja Tobrukot. Érdekes apróság, ahogyan a szétbombázott város házainak falaira fel vannak pingálva a tájékozódást segítő utcanevek, ugyanis mind londoni helyek, pl Park Lane vagy Kingsbridge. Szóval 112 napja, mert nem jön a felmentés, kicsit feledékenyek ott a brit főhadiszálláson, (innentől GHQ - ahogyan a sorozatban is minig hívják). Mire egyszer majd a megfelelő mennyiségű benzinnel tankolják fel magukat, addig is az itt ragadottak küzdenek a maguk módján. Van egy fickó, aki sírógörcsöt kap, de úgy tűnik, nem bántja Lewes, amire elsőre számítok, inkább csak nem vesz róla tudomást. (Okos dolog. Hogy sírva vagy nevetve végzi jól a dolgát valaki, magánügy, a lényeg, hogy jól végezze.) Amúgy senki nem mozdul, nem is érzékeli, hogy repülők húznak el a fejük felett.
Lewes aztán a két altisztjével a kikötőbe megy, ahol, mint kiderül, félretettek neki (némi hasisért cserébe) egy raklapnyi ejtőernyőt. Ő pedig egyszerűen eldöntötte, hogy ha a felettesek teszetoszák, a hadseregben káosz uralkodik, akkor ő saját maga veszi kezébe az irányítást ameddig az a bizonyos keze elér, s így alakít majd egy ejtőernyős egységet. Bár soha nem ugrott ejtőernyővel, és nem is tudja, hogyan kell szakszerűen visszacsomagolni a hátizsákba, és a többi, és a többi, de ilyen apróságok nem állhatják útját egy olyan helyzetben, amikor bizonyíthat, hogy őbenne több van, mint a kontraszelekcióval föléje került tiszteknek.
Ez az a jelenet, főleg, ahogyan nem zavartatja magát, hogy a németek bombázzák a kikötőt ( hűha, látom hova ment el a BBC fikciós sorozatos költségvetésének nagy része) , míg a többi ember azért le-lehajol, amikor elkezdek először nevetni a helyzet eltúlzott abszurditásán és ráállok arra a pályára, ahogyan ezt a sorozatot szerintem nézni kell.
Ezek a fickók itten már màr rejtői figuráknak is beillenének.
Stirling a doki haverja segítségével akar kibújni az esti partiról, szerintem meg fogja kapni az igazolást, de egy üzenetet is kap Lewestól, hogy össze kellene futnia Mayne-nel az Empire klubban. Paddy épp visszatér az egységéhez. Érdekes Jack O’Connel testartásának változása, ahogyan a haverjával beszélget, mint ha egy öregember érkezne haza a vele megöregedett feleségéhez, és kérdezné, na anyjuk, mi jó van ebére. Valóban kap ennivalót a magas és jó megjelenésű fickótól (Dónal Finn), meg ugyanazt az információt, mint Stirling, hogy el kellene menni az Empire klubba.
Persze, hogy Benny Goodmann Sing, sing, singje szól a bárban. Emberek, pokolba a tuctuctuctucnyeknyekkkel, mert ez a zene az, amire igazán lehet tombolni, mert ennek a zenének lelke van és azzal csábítja felszínre a tánc állatias ösztöneit. És persze, hogy a háború közepén tele egy ilyen éjszakai mulatóhely. Paddy odafent ül a karzaton, amikor odalép hozzá egy virágszál (szó szerint, mert a helyi szokás szerint virággal jelzi, hogy megpróbál üzletet kötni), aki azonban nem akárki, egyenesen az emigráns francia (azaz De Gaullék) titkosszolgálat második embere. Asszonya. Leánya (Amúgy Sofia Boutella játssza.) Vagyis gyakorlatilag az első, mert a szervezet feje egy részeges fickó. Nekem kicsit fura, hogy így egyszerre kiadja magát ez a nő. Biztos, hogy az, akinek mondja magát? Mindesetre úgy tűnik, hogy az ő felbukkanása miatt dönt úgy Mayne, hogy inkább nem várja meg Stirlinget. Tessék átadni az üzenetet, hogy nem.
Érdekes, nem tudom, mi a jelentősége, de amikor Stirling belép a helyre, vált a színpadi zene stílusa, és a tombolós swing helyett egy hastáncosnő csábító táncára irányítja a történetmesélés a figyelmünket. Stirling is beszél a Kémnénivel, kicsit van is benne ellenkezés a kémekkel, sőt, kifejezetten a francia kémekkel szemben.² Nem igazán flörtölős a szituáció, de valahogy mégis. Mindesetre a nő megengedi magának a poént, hogy az angolok és franciák híresen félrekommunilálnak, főleg, ha a kilométer és a mérföld összekeveréséről van szó. Remélem, ez egy running gag lesz az egész sorozat alatt, annyira jó alapanyag hozzá.
Stirling egy másik klubban találkozik Leweszal, és elmondja, mit üzent Mayne, hogy inkább Burmába kéretzi magát, hogy a japánok ellen harcoljon. De hát a britek nem is állnak velük háborúban! Hát, ha Mayne-nen múlik, hamarosan nem így lesz.
Lewes hozott egy térképet, amit a biliárdszobában akarnak megnézni, de előbb még távozásra kell kérni az ott játszókat. Stirlingnek van egy kiszuperált kézigránátja, ami füstölög, szikrázik, ijedelmet okoz, de kárt nem. Lewes megállapítja, hogy barátja még mindig egy nagy gyerek.
Amiről beszélnek azonban nagyon is komoly dolog. Lewes egy saját maga által rajzolt -mármit a katonai helyzetet - friss térképet hoz, amely alapján érzékelhető, hogy Rommel egy nagyon nagy hibát vétett, túl gyorsan halad előre, túl hosszúra nyúlik az utánpótlási vonala. Azt kellene megtámadni, de nem a Földközi-tenger, hanem a homoktenger felől, amit persze még senki nem csinált. De majd ők ketten (ha már a harmadik nemet mondott) kipróbálják, hogyan is lehetne.
Amikor szereznek egy repülőt, kiderül, hogy még annál is kevesebbet tudnak az ejtőernyősségről, mint eddig sejthető volt. Ugyebár az ejtőernyősöket szállító gépek arra vannak kialakítva, hogy az ejtőernyőket felakasztva, ugráskor a szalag megfeszülésével nyitódik ki maga az ernyő (ahogyan azt minden háborús filmben láthatjuk), de ők ketten akkor is azon a gépen mennek, amelyet kiszemeltek, és amelynek az ajtaját Lewes leveteti az egyik emberével. (Levegőben menet közben nem lehetne ugye csak úgy kinyitni).
Nos, Lewes megoldja, ugrik, ki tudja, mi lesz vele, biztos semmi baja. Stirling, aki persze most is iszik, viszont elbénázza. A repülőgép szárnya lyukat hasít az ernyőbe, emiatt a férfi nem ereszkedik, hanem majdhogynem zuhan és nagy huppanással a homokba érkezik. Nagyon nincs jól, delíriumában apját hallucinálja, aki megmondja, hogy hát fiam, te se nőtted ki a gyerekkori idiotizmusodat, hogy fizikailag lehetetlen dolgokat akartál véghezvinni. Az apa monológja jelképezi a feladással, a magát a halálnak megadással kapcsolatos gondolatokat Stirling fejében, de ő ellenáll, akár az apjának, akár a Jóistennek, nem fog itt meghalni mert neki még dolga van: meg kell nyernie ezt a háborút.
JEGYZETEK
¹Csak baseball-ütővel ne! (Kerékgyártó István: Rükverc) – Népszabadság 2012. november 17
²Kémekkel szembeni ellenérzést a gentleman tisztek részéről lsd még a Washington kémei sorozat kapcsán általam írottakban.