Tudom, tudom, ez annyira amatőr és dilettáns és kisemberi és a többi, és a többi, hogy egy színészt egyik sorozatbeli szerepében emelgetem, miközben egy másik sorozatról kezdek írni, de lássuk be, meglehetősen ritka, hogy ugyanazon napon válik elérhetővé az egyik sorozat utolsó része, és egy másik sorozat első két epizódja, s mindkettőben ugyanazt a színészt, esetünkben Anthony Boyle-t láthatjuk az egyik főbb szerepben.
A Manhunt tehát Abraham Lincoln merénylője elleni hajszáról szól. John Wilkes Booth (Anthony Boyle), a kaszkadőrmutatványairól ismert, sőt sztárolt színész a tettes, a hajszát pedig Edwin Stanton hadügyminiszter (Tobias Menzies) vezeti.
Elvárásom igazából nincs, előismereteimből származó aggodalmaim, tekintve, hogy a közismert történelmi tényeken túl nem nagyon vagyok jártas ennek az amerikai kulturális emlékezetbe mélyen beágyazódott eseménynek részleteiben, szintén nem nagyon van. Egyszerűen szeretnék két nagyon jó színészt - meg a többieket is – nagyon jó szerepben brillírozni látni. (Ehhez persze azért az is kell, hogy legyen jó a forgatókönyv is.)
Van egy kicsit fura kérdésem itt a történet elején:
„szabad” nekünk tudnunk, hogy JWB-t látjuk készülődni?
Ugyanis jó pár jelenetet látunk vele, mígnem tíz perccel a merénylet előtt Lincoln bárpultnál lazuló testőrének Parkernek¹ bemutatkozik. Látjuk ugyebár, hogy kitisztítja a körmeit, felhúzza a csizmáját, elteszi a fegyvereit, a tükörben fejére igazítja kalapját, majd elindul oda, ahol egy lóval várják, de ott van egy másik fiatal férfi is, és egy ideig inkább őt követjük, ahogyan bemegy egy panziószerűségbe, ahol azonban a kamera egy harmadik férfira fókuszál, aki meg éppen elhagyja az épületet, miután egy aggódó tekintetű nő rásegíti a kabátját.
Ez az emberről emberre váltó kameramozgás végül egy fiatal és alacsony rendőrön, aki ugyanebben az épületben jön le a lépcsőn, nyugszik el, hogy aztán egy másik hotelszerűségben egy saját kocsijavító szolgáltatásait egy táblán reklámozó fickó elhaladjon JWB mellett, akinek ismét csak a kezét (valamint a mellényének és nadrágjának egy részét) látjuk, ahogyan a recepciós pultnál üzenetet ír valakinek. Aztán azt is, ahogyan a saját zsebéből a szerelőébe csúsztat egy fegyvert, és mondja, hogy várja meg, míg Johnson (haha, ő nem T-vel) alelnök visszatér a hotelbe, és aztán kapja el. Aki az elmúlt heteket a Masters of the Airrel töltötte, rögtön ismerős kell, hogy legyen a hang, hiszen őt hallottuk végig narrátorként, de ismét felmerül a kérdés, szabad-e már itt tudnunk, hogy ő JWB?
Mindesetre később látjuk, hogy megérkezik a színházhoz, kéri egy ismerősét, hogy vigyázzon a lóra², amely szerinte zsarnoki jellemű, akárcsak Lincoln, és ezután látjuk már bent a színház épületében³ iszogatni, mikor odalép hozzá Parker, hogy ismerősnek tűnik neki.
Addig azonban történik egysmás, többek között azokkal a panzióbeli jelenetben látott fickókkal. Ők ugyanis a külügyminisztert indultak meggyilkolni, ami nem egészen úgy sült el, ahogyan tervezték, az odakint a lovakkal várakozó fickó jobbnak is látja, hogy nem várja meg a másikat, inkább lelép.
Ebben a cselekményszálban találkozunk először Stanton hadügyminiszterrel is, aki, miután megkapta róla a hírt, hogy otthonában támadták meg, rögtön siet is kollégájához. Míg JWB története lineálisan megy előre a színházbeli bárpultig, Stanton esetében visszamegyünk kicsit az időben, öt nappal korábbra, amikor Lincolnék várják az üzenetet, hogy Lee megadja magát Appoma5toxnál. Befut a hír, hurrá, győztünk, mindenki örül. Stanton kicsit rosszul van, mert asztmás a pasas és egyben kimerült is, de ahogy összeszedi magát rögtön diktálja is az Eckert nevű fickónak, akit a megtámadott külügyminiszterhez is magával vitt, hogy hova milyen üzenetet kell továbbítani.
Aztán látjuk rögtön a győzelem után látogatást tenni a pár nappal korábban kocsibalesetet szenvedett barátjánál, aki nyakmerevítővel ül a foteljában, és örül, hogy megérhette ezt a neves napot. De azért óvatos is, mert szerinte akkor kellene csak ünnepelni, amikor már biztos, hogy vége mindenféle vérontásnak, mert hát ezek a konföderalisták nagyon elszánt szélsőségesként is képesek viselkedni.
Nem véletlen, hogy Stanton erre a beszélgetésre emlékszik vissza, ahogyan most látja minisztertársát véres nyakkal az ágyában feküdni. Persze, hogy mi történik közben a Ford színházban, arról most még fogalma sem lehet.
Tíz perccel a merénylet előtt JWB és Lincoln testőre tehát együtt iszogatnak a bárpultnál, és arról beszélnek, hogy ezek a rajongó nők, tisztára őrültek, látják az embert a színpadon és azt hiszik, már ismerik is az illetőt. Apropó színpad és valóság, Parker első megjegyzése, miután szemtől szembe látja a hírességet, hogy alacsonyabb a valós életben. A kissé kapatos JWB-ból kibukik, hogy igyunk, míg lehet, mert Lincoln odaadta a hazát a feketéknek. Parker megemlíti, hogy de hát az elnök is rajongója a színésznek. Ó, igen, olvasta ő is az újságban, mondja a másik. A testőr korrigál, neki személy szerint is említette Lincoln, mert ő a testőre, csak mióta elkezdődött a darab, kijött, mert most nincs odabent rá szükség. Hoppácsek, JWB arca mindjárt felderül.
 |
| John Wilkes Booth és Parker, Luncoln (fiktív) testőre a merénylet előtt |
Itt következik JWB cselekményszálában is az első időbeli visszaugrás, bár még csak tíz órával az előadás előttre, mikor a színházi hall of fame-et nézegeti, és a mindenestől kérdezi, hogy kerülhetne ő is oda apja és testvére, akik ezek szerint híres és elismert drámai színészek voltak, képe mellé. Közben átveszi az aktuális rajongói postát: egy hátulról fényképezett, enyhén előrehajoló meztelen nő fotója. Értjük, értjük, egy rajongó. Booth ekkor tudja meg, hogy az elnök is meg kívánja tekinteni az esti előadást. Be is megy a nézőtérre, ránéz az elnöki páholyra, és eldönti, hogy akkor tehát ma lesz a nap.
Vissza a bárpulthoz. Az alkalmi ivócimboraság olyan szintre jutott, hogy Parker megkockáztatja, megemlíti, hogy JWB is lehetne ám olyan híres, mint apuci és tesó, ha komoly szerepeket vállalna. Ekkor jön elő igazán a részegség a másikból, és elkezdi magyarázni, hogy ő lesz ám a család leghíresebb tagja, holnapra világhírű lesz. Nagyon jó, ahogyan Parker csalódottan és ingerülten elfordul a fickótól, azzal a jellegzetes „nem ilyennek képzelt valóságban egy sztárt” mimikával vegyítve azzal, hogy bánja már, hogy egy részeges hőzöngő senkivel egyáltalán szóba elegyedett. Igen, híres leszel? Miért nem vagy a színpadon? Hát még várok a nagybelépőmre. Ami nem sokára meg is történik. Közben kapunk egy kis ízelítőt a darabból is, American Cousin, szokványos 19. századi társadalmi komédia, ahogyan látom.
Elég hosszan elidőzhetünk Boyle arcán, ahogyan JWB, aki tudja kívülről a darabot, remegve, idegesen készül a tettére.
A tapsot várja, és már előre is lép és lő, és amilyen kicsi a fegyver, nem is hallatszik, ráadásul nem is hagy maga után nagy mocskot, a First Lady először észre sem veszi mi történt, csak mikor Booth Szabadságot a Délnek! - felkiáltással magára hívja a figyelmet, akkor kezdi összerakni, mi történt a férjével. JWB leugrik a páholyból a színpadra, közben megsérül, de még egyszer elkiáltja magát, Sic Semper Tyrannis (szabafrodításban "mindig így járnak a zsarnokok") és balra el. Egyetlen fickó ered csak nyomába.
Akad azonban egy kis fennakadás a menekülésében, mert az, akit megbízott a ló őrzésével, lepasszolja egy félvér fiatalembernek, akit Peanutsnak neveznek (van egy tippem, hogy rasszista indíttatású a becézés, főleg, mert nagyon durván szól hozzá a lóőrzéssel megbízott fickó⁴). Peanutsot JWB leüti, hogy engedje már el, hadd menekülhessen.
Amikor Stanton megérkezik a városba, már teljes a felfordulás, Parkertől tudja meg, hogy meglőtték az elnököt, a szemtanúk szerint JWB tette. Stanton összerakja, ha a testőr szemtanúkról beszél, akkor ezek szerint nem volt a helyén, és mérges is ezért, de megy előre a tömegen keresztül oda, ahova az elnököt fektették le. (Egy a közelben lévő másik panzióba.⁵) Még él, de ömlik a fejéből a vér. Felesége hisztériás rohamot kap, az ifjabb Lincolnnak kell hazavinnie. Eckert megérkezik a hírrel, hogy elfogtak egy fickót (a kocsijavítót), akinek Johnson megölése lett volna a feladata, de állítólag az utolsó pillanatban felmondták az idegei a szolgálatot, és nem tette meg. Stanton kezdi összerakni az egész képet, hogy úgy tűnik, valakik a kormányt, ezáltal a törvényes rendet támadták itten.
Booth közben egy hídhoz ér, ahol először nem akarják átengedni, de aztán mikor felismerik (running gag gyanús mondat, hogy a hídőr is megjegyzi, hogy a színész alacsonyabb a valóságban), mehet. Nem tudom, lehet, hogy én képzelek többet ebbe a jelenetbe bele, de
mintha JWB mosolyában benne lenne az a furcsa szomorúság mikor valaki egy tettével amit régóta tervezett, és amúgy érezte, az életének nincs is nagyon értelme, ha nem afelé a tett felé halad, mindent feléget, és utólag kezdi bánni, hogy azért abban a háta mögött hagyott életben voltak jó dolgok is.
Mert azért van abban a mosolyban némi mesterkéltség, de persze, lehet, hogy csak az „ember, sietek, nem érek én itt rá holmi small talkra” kényszeredettség.
Mindazonáltal Booth tettében valóban van valami, ami drámai fel-/kidolgozást, az egyes rétegek lefejtését kívánja. És úgy érzem, hogy a forgatókönyv igencsak jó felé halad ebben a folyamatban.
Miután a hídon átengedték, JWB azzal a fickóval találkozik, aki idő előtt távozott a külügyminiszter háza elől. Booth viccelődik a kéz és lábtörés szófordulattal (pontosabban eredeti angolban ugyebár csak lábtörés – „break a leg!”), hogy ő tényleg lábát törte a tett közben. Később egy orvos ismerőshöz térnek be, ahol Booth leborotválja a bajszát és bunkón beszél a fekete szolgálólánnyal.
Reggel többségében idős fehér férfiak veszik közbe az elnök halálos ágyát és lesznek szemtanúi, hogy 7 óra 22 perckor még egy utolsó sóhajtással szó szerint kileheli lelkét. A megtört Stanton diktálja a sajtóközleményt.
Itt az ideje egy újabb flashbacknek, tegnap napközbenre, amikor egyrészt azon viccelődnek, hogy a napi postával mennyi halálos fenyegetést kapnak, másrészt Lincoln nagyon lazán kezeli a helyzetet, mondván, ha meg akarták volna ölni, lett volna elég alkalom már korábban, fontos szónoklatai, proklamációk vagy éppen az elnöki beiktatása közben. Szóval ő este csak azért is elviszi a feleségét színházba. Stanton is tegyen így az ő asszonykájával.
Miután Lincoln elhagyja az irodát, a hadügyminiszter odaszól Eckertnek, hogy küldjön azért valaki testőrfélét az elnökkel. Hát aztán ez lett a nagy színházbamenésnek a vége. Hogy az elnököt egy sebtében tákolt koporsóban viszik ki a panzióból.
Később a színházban a Hall of Fame előtt várja a miniszter, hogy a színházi mindenes adjon neki egy fotót JWB-ról. Ahogyan korábban a feleség is kérdezte, hogy mindig mindent személyesen a férjének kell megoldania, mikor a betörés hírére rögtön rohant barátjához, most a mindenes is rákérdez, miért személyesen a hadügyminiszter vezeti a hajszát a merénylő után?
Ha esetleg eddig nem szedegedtünk volna fel elég információt, miféle színész is JWB, most a mindenes elmondja a színházba nem igazán járó Stantonnak, hogy kaszkadőrmutatványairól híres fickó. Hát főképp ezután a tegnapi este után marad majd meg így mindenki emlékezetében.
Érkezik egy újságíró is, akivel Stanton nyersen bánik, de a fickó nem hagyja magát: nocsak, már sajtószabadság sincs? Aztán a miniszter elküldi egy fotóssal együtt a hírhedt szobába, ahol Lincoln meghalt, majd később ő is oda fog menni.
De előtte még Eckerttel együtt a színházteremben játszanak helyszínelősdit, és megállapítják, hogy Booth azért tudott elmenekülni, mert ismeri a személyzetet, ergo, a személyzet is segíthetett neki. Peanuts az első (az egyetlen?) akit kikérdeznek. A srác egyrészt őszintén és tisztességesen beszél arról, mit tud, másrészt persze fél, mert ugye nem tudhatja, hogy mifélék is ezek az urak, akik hallgatják Hogy ő tényleg nem tudta, hogy miért kell arra a lóra vigyáznia. Stanton megnyugtatja, hogy hisz neki. Ja, nekünk is úgy tűnik, elsőre, hogy rendes ember ez a hadügyminiszter. Peanuts hasznos informácikókkal is szolgál, hogy JWB-nak városi lova van, azt ugye hamar etetni kell, nem is akármivel, így Stantonék, akik közben már összerakták, hogy a merénylő már Maryland államban járhat, betiltatják arrafelé a lótakarmány árusítását. Peanuts elárulja annak a másik alaknak is a nevét, aki aktívan és szándékoltan segítette JWB-t a színházból való kijutásban. Nosza, be is kasznizzák hamarosan. Én meg elkezdek aggóni Peanutsért, mert ha a másik fickó esetleg szabadulna, ő nagyon nagy bajban lehet.
A panzióban fotózzák a véres ágyat, s Stantonnak most van ideje válaszolni az újságírói kérdésekre is (vagy most szedte össze magát a feladatra.) Nem kell az embereknek félnie, a demokrácia nincs veszélyben, Booth csak egy anomália. Ez itt Amerika, itt választással váltják le az elnököt, nem puccsal. Hohó, micsoda áthallás! (És itt kezdek azon agyalni vajon nem szándékolt-e, hogy a két főszereplő színész nem amerikai?)
Ez itt Amerika, mondhatnánk mi is, ahogyan látjuk, hogy alig pár órával merénylet után már üzletet lát valaki az eseményben, hiszen megjelent az első ereklyeárus, a népek pedig meg is környékezik, mígnem Stanton Jézusosdit nem játszik, és fel nem borítja az asztalkát, és elküldi haza a népet. Elmennek Booth szállodai szobájába⁶ is, és Stanton mindjárt kénytelen lesz újragondolni az újságírónak előbb elmondott szavait, tekintve, hogy a színész holmiai között kódolt üzeneteket és egy a Konföderációhoz kötődődő banknál elhelyezett 500 dolláros összegről szóló igazolást is találnak.
Mert ha igaznak bizonyulna, hogy a Konföderáció áll a merényletek mögött, akkor Stanton sajnos kénytelen lesz egy újabb háborút indítani.
__________________
JEGYZETEK
¹Parker egy fiktív karakter.
²Érdekes, valamiért csődörre változtatták a kancát. Meg azt, hogy milyen megjegyzést tett rá JWB. Nem tudom, miért zavar, talán azért, mert úgy tűnt, mintha lenne jelentősége (a már említett kulturális emlékezet szempontjából) annak, hogy milyen lova volt neki, de ezek szerint nem. Akkor meg azt zavaró, hogy miért is irányítják rá a figyelmünket?
³Úgy saccoltam, hogy ha az elnök testőre, és csak kiugrott egy italra a páholyból, akkor a helység valamiképp színházi büfészerűség kell, hogy legyen, ezt erősíti az is, hogy itt is fenn vannak a sztárszínészek (Booth apuka és nagytesó) képei (poszterei?) a falon, másrészről meg túl zajos ahhoz, hogy a színházterem közelében legyen, és a sorozat alapjául szolgáló könyv is azt erősíti meg, hogy inkább csak egy a színházépület mellett közvetlenül található amerikai kocsma „saloon” volt az, ahol Booth várakozott. Lsd még: Janes L Swanson: Manhunt.
⁴Azért Peanuts, mert ő a szotyi-, akarom mondani, mogyoróárus srác. Ettől függetlenül, nyilván a másik fickó meglehetősen rasszista módon viseltetik iránta.
⁵Ezek a 19. századi panziós jelenetek előhívják emlékeimet Bazac Goriot apójáról. Másrészt, kár, hogy ez kimaradt a történetből, de szenzációs egy sztori, hogy végül is egy random valaki ágyába fektették bele Lincolnt. Amikor a fickó másnap hazatért – mert éppen valahol máshol volt dolga, elutazott –, a véres és az elnök agyának darabjaival teli ágyneműjét találta, és mivel nem volt mása, meg ezek szerint nem volt pénze tisztíttatásra (gondoljunk csak bele, ő afféle ágyrajáró csóri szobabérlő), benne aludt az ágyban, ahol előtte meghalt valaki. Később testvérének írt levelében mesélt arról is, hogy a haláleset után teljes átjáróház lett a szobája, mindenki jött és vinni akart valami ereklyét a helyszínről. Én szeretem ezeket az apró kis történeteket egy nagy történeten belül, különösképpen akkor, ha érzékeltetik a múltbeli emberek és a mi életünk közti apró és mégis meghatározó jelentőségű különbségeket.
⁶A legjobb hotel az akkori Washingtonban. Booth szerette megélni a jómódot, amit a siker hozott neki.