Csak egy kis történelem (Sherwood S01E01)

Ki emlékszik még a blog februári A hónap színészére? Igen, David Shields volt az, aki az elmúlt hetekben a Nottingham Playhouse-ban a Punch című darabban játszott nagy sikerrel. A színdarabot, amely egy nem szándékolt emberölés miatt (hétvégi buli, félresikeredett bunyó) börtönt is megjárt fiatalember társadalomba való visszailleszkedéséről szól, James Graham írta, aki sokak szerint az egyik legkiválóbb drámaíró napjainkban. A Sherwood című sorozat az ő forgatókönyvén alapszik, s több szempontból is nekem való programnak tűnik. 

 Lehet, együtt kellett volna a The Gold sorozattal nézni, hiszen mindkettő 1984-ben játszódik. (Ráadásul annak írója Neik Forsythe szerintem pont egy kategória Grahammal, bár előbbi többet ír tévének, utóbbi pedig színpadra). Pontosabban előzetesen úgy gondoltam, mert azt hittem, ez a sorozat is a múltban fog játszódni, kicsit meg is lepődtem, mikor a szórólapozó képviselőjelölt fiatal nő a közösségi médiára hivatkozott, de aztán gyorsan helyretettem a dolgokat, hogy jelenbeli események erős mültbeli gyökerekkel fognak rendelkezni ebben a történetben. 

 Az epizódot egyébként valós felvételekkel indítjuk, az 1984-es híres bányászsztrájk idejéről, amely Nottingham környékén kicsit eszkalálódott, mikor a helyi szakszervezeti tagok nem csatlakoztak a munkabeszüntetésekhez, hiába jöttek le Yorkshire-ből sztrájkolók, a helyiek átlépték a sztrájkvonalat (picket line) és mentek dolgozni. Ez azóta is feszültséget okoz a történet egykori szereplői között. 

De most mindenki egy esküvőre készül a bányászfaluban, Főként a blog kelet-magyarországi olvasói számára szeretném jelezni, mert az ottani 10-15 ezres óriásfalvakban élők felől szokott jelentkezni ez a fajta félreértés : a falu nem feltétlenül jelenti azt, hogy „a disznóól mellől gyüttek” az ott lakók. Falu méretű településen lakni nem feltétlenül a mezőgazdasági tevékenység végzését jelenti. Ráadásul ez a sorozat kifejezetten nagy hangsúlyt fektet a munkásosztály fel-kispolgárosodásának folyamatára ((kicsit nagyobb távlatokba helyezve, ez az a tárdalmi-gazdasági folyamat, amelynek főként a 19. század végi megnyilvánulásaira szoktunk inkább koncentrálni, mikor a munkásosztály felsőbb rétegének csökkent a munkaideje és nőtt a jövedelme, amelynek következtében mind ideje és anyagi lehetősége lett sporteseményeket is látogatni, vagyis a modern értelemben vett sport kialakulásának egyik fontos előfeltétele volt)), annak jellegzetes életmódbeli megnyilvánulásaira, mint például a Sunday roast mint elmaradhatatlan vasárnapi ebédfajta, vagy hogy a vasárnap délutáni program az Antique Roadshow bámulása a tévében. 

 De ne szaladjunk annyira előre, mert a szombat sokkal mozgalmasabbnak tűnik, már csak azért is, mert ezen a napon ismerjük meg a történet legfőbb szereplőit. Itt van tehát Gary Jackson, a yorkshire-ből, „fentről”, „jatáron túlról” (ez ebben a történetben a Nottinghamshire és Yorkshire közti közigazgatási határt érti, ne feledjük, az effajta regionális identitás nagyon erős az angolokban) érkezett egykori bányász, akit az az Alum Armostrong alakít, akit én még soha nem láttam jelenkori szerepben. Pedig amúgy sokat jár mostanság az eszemben, mert a Bridgerton azon hülyeségéről, hogy egymás után három társasági szezonban is hajadon maradni rosszabb a halálnál, mindig Caroline Lennox, Richmond 2. hercegének lánya (ezáltal II Károly egyik déd-unokája) jut eszembe,aki öt évadot várt, míg végül rá nem szánta magát, hogy a szülői ellenkezés ellenére titokban hozzámegy az akkor még közrendű politikus Henry Foxhoz, akit Armstrong alakított. (Amúgy a hetvenes évek egyik-másik kultikus történelmi filmjében, például Rdiley Sctott Párbajhóseiben, vagy A híd túl messze vanban is fel-felbukkan egy-egy kisebb szerepben.) Feleségét, Juliet Leslie Manville játssza (az én blogjaimnak olvasói a Harlots sorozat kapcsán találkozhattak a nevével), és úgy tűnik, hogy egy jó házasságban élnek, a vonzalom még mindig megvan kettejük között, amit az épp náluk tartózkodó kamasz unokák furcsának tartanak. A gyerekek egyébként azért vannak itt, mert a szüleik épp hajóúton ünneplik házassági évfordulójukat. 

 Egy másik nagyon jól harmonizáló és még mindig meglévő vonzalmon alapuló, a középkorúságból épp kifelé tartó házaspárt is megismerhetünk, bár valami azt mondatja velem, hogy ők mintha nem olyan régen, nem évtizedek óta lennének házasok, a kettejük közti dinamika frissebb, és rövidebb előtörténetet érzékeltet. Ian St. Clair helyi főrendőr (David Morissay) és felesége is az esküvőre készülnek, de a férfinek még be kell ugrania egy másik rendezvényre, ahol egy nagyon szép beszédet mond arról, hogy

 a rendőrség munkájának közösségi támogatást kell élveznie, és ha a közösségben nincs meg a bizalom a rendőrök iránt, akkor nekik kell valamit tenni, hogy ez mégis kialakuljon. 

 Mint kiderül, a szórólaposztogató fiatal nő a menyasszony,  az após, Andrew Fisher  nagyon bizarr (vagy minden határon túlmenően szerencsétlen) egy fickó, az esküvői tósztja mintha egy bemagolt monológ lenne valami választási brossúrából, vagy legalább is először ez jut eszembe, hogy a menye választási programját akarja felmondani, de aztán mintha inkább egy földrajzkönyvből, vagy egy turisztikai prospektusból másolt volna ki egy bekezdést, nem is tudom. 

 Később Ian is mondja, hogy nem volt ez olyan rossz beszéd, mint amilyennek elsőre tűnt, a fickó meg nem is érti, ő nem érezte, hogy bármi rossz lenne ezzel. Ez a pultnál történő beszélgetés négy karaktert hoz össze, nem tudom, ennek lesz-e jelentősége. Mert Andrew és Ian mellé odacsatlakozik Gary is, valamint egy Deanno nevá fickó (ő így mutatkozik be, mi később megtudjuk, hogy Dean Simmons a rendes neve), akit Sean Gilder játszik, és ha az elmúlt hetekben sokat viccelődtem azzal, hogy állandóan Anthony Boyle-t látom, ugyanez lassan elmondható róla is, hiszen rövid időb belül ez a harmadik sorozat (Mary and George, The Gold után) , amit nézek és amiben ő is felbukkan.

 Gary odaszól Andrew-nak, hogy a menyét akár Maggie-nek is nevezhetné. Jah, érti, haha, mert konzervatív politikus, haha. Nem. \zért mert egy munkással fog baszakodni az éjjel. Ekkor lép oda Dean, és mondja, hogy egyeseknek nem kell külső negatív hatás, maguk basszák el a maguk életét. Garry is, Ian is odébbállnak, Dean meg odaszól Andrew-nak, hogy ne haragudjon a jelenet miatt, hát ez itt egy kis történelem. 

 A szereplők két csoportját nem látjuk az esküvőn, bár egyik kapcsolódik az eseményhez. Egy Sparrow nevű család, odébb élnek, taxiznak, az esküvőhöz is ők szállítanak vendégeket, és az egyik fickó amúgy még a történet lefelején fenyegetően megy el lassítva a kocsijával a gyerekekkel focizó Gary mellett, aki beküldi a gyerekeket az utcáról, majd dühösen hopzzárúgja a labdát az autóhoz. 

 A másik család pedig Julie-hez kapcsolódik hiszen a testvéréről, Cathyről van szó, és annak asztmás férjéről és nagyfiáról, akiről kiderül, hogy jövő héten hirdeti ki a bíró az ítéletet, amely szerint börtönbe kell vonulnia. A srác, Scott csak Fred fia, nem Cathyé, nem tudom, ennek lesz-e jelentősége. De a fiú nagyon úgy néz ki, hogy nem tervez börtönbe menni, lésőbb látju is, hogy a sherwoodi erdőben egy kidőlt fa alatt van egy rejtekhelye. 

 Van még itt egy szereplő, akinek a hovatartozása (Sparrow család) csak az epizód végén lesz nylvánvaló, az elején és közepén még csak annyit tudunk róla, hogy Garyék nagykamasz unokájával kavar. 

 A férfiaknak a vasárnap estefelé a klubban (kocsma és rendezvényterem, afféle közösségi ház a helyi bányászoknak) zajlik, ahol Gary inzultálja Deant, azt mondja rá, hogy scab, avagy a sztrájktörő meglehetősen sértő formájú megnevezését használja. Dean hozzávág egy biliárdgolyót. S noha a pultosnéni kiált, hogy neeee, azért sejthető, hogy ez a jelenet, vagy hozzá hasonlók, is rendszerint a helyiek vasárnapi életének része. 

 Lényeg a lényeg, Garyt másnap reggel holtan találják szívében egy nyílvesszővel. 

Mielőtt a rendőrségen egyik női tagja felvetné az ötletet, hogy hát Sherwood, Nottingham, íjász, nem lehetne Ro… nem, nem lehet, vágja vissza a Ian, a főnök, ne akarjunk beceneveket adni gyilkosoknak, mert a bulvársajtó akkor rágerjed, az meg sosem jó. 

 És így vezetnek vissza a szálak a múltba. Mert amikor a rendőröknek össze kell raknia Gary, mint áldozat profilját, meg végig kell gondolni a lehetséges elkövetőket, és azok lehetséges indítékát, Ian elmondja egyik beosztottjának, s egy kicsit nekünk is, ha nem ismernénk a valós történelmi helyzetet, hogy hogyan is volt itt a faluban a bányászsztrájk idején, hogy a többség a sztárjtörő szakszervezet tagja volt, Gary meg azon yorkshire-i munkások egyike, akik lejöttek tartani a szrájkvonalat itt is.

 Ráadásul a történetnek hirtelen újabb rétegei képződnek meg számunkra, nézők számára, hiszen kiderül, hogy Gary szerepel a bűnözési nyilvántartásban, mert 1984-ben őt és négy másik fickót őrizetbe vették szándékos ghyjtogas gyanújával, de később nagyon gyorsan ejtették a vádat. Ian mondja, hogy tudja. Mert ott volt, fiatal rendőrként. És már látnuk is egy flashbacket, hogy egy fiatal riadt rendőrfiú, meg egy másik, konokabb tekintetű,  neki kifejezetten csak a tekintetét látjuk, egymással szemben ülnek.

 Van egy kis bibi az aktákkal, elég sok ki van benne feketével húzva, azaz szigorőan titkos, így Ian kénytelen egy másik rendőrrel (ő lehetett a flashbackben a konok tekintetű?) felvenni a kapcsolatot. 

Ez a pasas, DI Kevin Salisbury épp rossz passzban van, a fiánál lakik mert válik, fenyelmi eljárás van ellene a munkahelyén, mert egy kolléga, aki egyébként rasszista, feljelentette bántalmazásért (valami olyasmit tett, ami röntgennel kimutathatóü, valószínleg eltörte a rasszista illető karját), és korkedvezményes nyugdíjba sem akar még vonulni, mert a pénz is jól jönne, amit teljes állásban keresne, így felettese, akit alakít, és én még sosem hallottam őt nem posh angollal beszélni, elküldi Nottinghamba. 

Az epizód végé látjuk, hogy Scott az, aki nyilazgat az erődben, és neki van az a számszeríja is, amelyet láttunk egy pillanatra a végzetes estén, miden bizonnyal a gyilkos kezében. 

 Ahhoz képest, hogy hat epizód az évad, én kifejezetten lassan építkezős sztorinak érzem ezt a történet így az első rész után. ((Amúgy milyen szerencse, épp a minap került fel a BBC forgatókönyvtárába ennek a sorozatban a forgatókönyve is, úgyhogy csámcsoghatok majd rajta is eleget)) 

Nem tudom még milyen a jellegzetes James Graham féle történetépítkezés, de úgy sejtem, hogy az, ahogyan például Julie, az özvegy karakterét kibontja, ebbe a kategóriába tartozik. Ahogyan meg se várja, mit akarnak mondani a bekopogó rendőrök, ahogyan aztán rettegve szeretné tudni is és nem is tudni, hogy vajon egész éjszaka odakint feküdt-e a férje holtan, vagy hogy képtelenségnek érzi, hogy felhívja a lányát, és elmondja a hírt. 

 A színészi játék szokás szerint - BBC sorozat – kiváló, David Morrsssaynek van egy izgalmas pillanata, amikor a helyszínelés közben tanúja lesz a helyike, köztük Dean összeverekedésének, és aztán udvarias mosollyal hallgatja a fickó szavait, de ahogyan az továbbmegy, átjuk, hogy Ian összerakja magában, ghogy ennek a pasasnak lehetett indítékas a gyilkosságra, maha is szemtanúja volt neki, és akkor ahogyan Morissay arca- tekintete hirtelen megkeményedik, az nagyon jó. 

 Lépjünk is tovább a második epizódra.