Elkésett a békevágy (House of the Dragon S2E3)

Fikciós alkotások elemzésével foglalkozó szakemberként időről-időre kénytelen vagyok elgondolkozni azon, hogy alapvetően minden alkotás klisékből, (mostanra már igencsak) elcsépelt sablonokból építkezik, csak az nem mindegy, mert ez okozza a minőségbeli különbségeket, hogy milyen módon teszi azt. Ez a sajátosság jutott eszembe akkor is, mikor a legfrissebb House of the Dragon epizód végi jelenet alatt elkezdtem magamban az István a király egyik dalát dúdolni. Hogy ez a két nagyon is eltérő kulturális regiszterekbe tartozó alkotás mennyire ugyanazzal a motívummal dolgozik. 

Új arcok és visszatérők 

 Mindazonáltal teljesen más okokból vártam szinte már-már a hátralévő órákat számolva az új epizód érkeztét. A beharangozó trailerből ugyanis tudni lehetett, hogy ebben a részben érkezik Daemon Harrenhalba, ami egyet jelent azzal, hogy ebben az epizódban találkozhatunk majd végre Simon Russell Beale-lel, aki Simon Strongot, Larys nagy-nagybácsiját alakítja. Az egyik interjúban, amikor a színészeket arról kérdezték, kivel volt nagy élmény együtt dolgozni, Matt Smith őt említette, ami igencsak kíváncsivá tett. 

Daemon harcra készen érkezik Harrenhalba, így kissé frusztrált, hogy semmilyen ellenállásba nem ütközik, az épp a fiaival vacsorázó Simon Strong teljes nyugalommal tisztázzal, hogy hát igen, úgy tűnik, el vannak foglalva, majd kérés nélkül letérdel és hűségeszküt tesz. 

Daemont noszogatni kell egy kicsit, hogy higgye el, a Strong család ezen ága Rhaenyrát választja. A háziúr főleg azok után nem érez sem rokoni sem semmilyen más lojalitást Larysszal, hogy gyanús, hogy apja és tesvére egy olyan helyen lelt tűzhalált, amely annyira párás és dohos, hogy még száraz nyári napokon sem könnyű tüzet gyújtani. 

Valóban, ezt Daemon is tapasztalhatta, hiszen esőben ázva lopakodott be a belső termekbe, no meg azt is, hogy köszönhetően a Targaryen ősöknek, meglehetősen romos ez a hely, nem tűnik nagy értéknek. Katonailag azonban fontos, mert például itt lehet a környéken nagy létszámú hadseregeket elszállásolni. 

Daemon továbbra is óvatos marad, például kardokkal bereteszeli a szobája ajtaját, de aztán mégis kikukkant, mikor valaki megzörgeti azt. Sőt, elindul egy női énekhang, vagy inkább dúdolás irányába, és hoppá, hoppá, hirtelen a fiatal Rhaenyrát (Milly Alcock) látja az egyik kandalló előtt egy karosszékben, ahogyan a kis Jaehaerys fejét varrja vissza testéhez. Mert ugye, kedves Daemon, te csak jössz-mész, ahogy kedved tartja, s mindig Rhaenyrának kell rendet raknia utánad.

 Hirtelen megszakad kép, eltűnik a látomás, és Daemon egy weirwood fa előtt találja magát, Zavartságát az is erősíti, hogy az a különös nőalak, aki nagybelépőjekor is üdvözölte, most hirtelen megjelenik a háttérben, és elmondja, hogy Daemon itt fog meghalni. (Majd valamikor, nem most.) Alys Rivers a karakter neve, s az a Gayle Rankin játssza, akit én még a Perry Mason sorozat első évadában jegyeztem meg magamnak (ő volt a meggyilkolt bébi édesanyja), hogy van benne valami, érdemes a karrierjét figyelni. Hát íme itt van. Nem egészen értem még, kicsoda-micsoda ez az Alys Rivers, de a történetmesélés szerintem arra játszik rá, hogy szellemnek higgyük, akit csak Daemon lát, a többiek nem.

 Az évad másik várva várt új karaktere egy Hightower volt, akit Freddy Fox alakit, s akiről annyit tudtam csak, hogy majd része lesz egy csatajelenetnek, de nem tudtam, mikor is lép be a történetbe. Úgy alakult, hogy ő is most érkezett meg, és egészen pontosan Gwayne Hightowert, Alicent testvérét alakítja. Kicsit szomorú vagyok, mert az első egy-két jelenete alapján

 úgy tűnik, Freddyt beskatulyázták az arrogáns posh prick kategóriába,

 nem sokban különbözik ez a fickó például a Slow Horsesban játszott karakterétől. Viszont érdekes, hogy mennyire hasonlít a hangszíne Aegonéhoz (ahhoz az egnyhén gúnyorossá-rajzfilmszerűvé tett hanghozdozáshoz, amit tapasztaltam Tom Glenn-Carney beszédmódjában.) 

 Ser Gwayne, miután beszólogatott kicsit Cole-nak szerény származása miatt, csatlakozik ahhoz az akcióhoz, amelyet az új Kéz vezet. Cole még a Kistanácsban mondja el, hogy az akciója lényege éppen a kevés ember adta gyors és titkos mozgáslehetőség. Erre Gwayne nagy látványosan indulna egy felülről jól belátható réten a haver lovagokkal egy közeli fogadóba, mert azért mégsem a földön kíván aludni a többiekkel. 

 Mi sem kell egyéb, Baela észre is veszi őket. Nem kell sok hozzá, hogy Gwayne egy rettegő kisfiúvá váljon, míg az erdőben várják a sűrű lobkoranréteg alatt, hogy vajon támadni fog-e a királyi leány, vagy sem. Cole-ról sokminden rosszat el lehet mondani, de azért azt hagyjuk meg, hogy a hadviselést komolyan veszi és ért is hozzá.

 Okosan suttogó segítők 

 Az évad harmadik epizódjában járunk, és Rhaenyrát még mindig nógatják a tanácsnokai, hogy cselekedni kellene már, miközben Aegont meg azirányba igyekeznek manipulálni, hogy ne cselekedjen túl hirtelen. Úgy tűnik, mindkét oldalon lennie kell egy-egy egykori Notting Hill szereplőnek (Rhys Ifans evidens, bár őt nem láttuk ebben a részben), hisz Rhaenyra haditanácsában ott ül egy Lord Gormon Massey nevű fickó, aki James Dreyfus alakít. A könyvesboltos srác volt ő, akivel Hugh Grant karaktere együtt dolgozott, igen, úgy van, jócskán megöregedett. 

 Szóval itt van ez a sok öregember a tanácsban, akik atyáskodóan kioktató hangon mondják, hogy támadni kellene, meg hogy jobban tenné Rhaenyra, hogy biztonságos helyre bújna, majd ők addig itt, afféle elterelésképp, vinnék a birodalom ügyeit. Szerintem ennyire még Aegon sem buta és éretlen, hogy ezt az egyértelmű tiszteletlenséget (mondanám ingerülten bunkóságnak is, mert ismerem jól ezt a férfitípust a valós életből is, mármint azt a fajtát,aki atyáskodva, saját állítólagos gyenge női mivoltodra, komprommitálhatóságodra hivatkozva, ártatlan lelked illetlen helyzetektől való megvédeni akarás jóságos szándékának álcázva akarna kitúrni a pozíciódból) ne vette volna észre. Rhaenyra is jelzi, értette a manipulációs szándékot, s mázlija van az öregnek, hogy nem folytatta a gondolatmenetét, mert már így is az árulás közelében járt. 

 Egyre valószínűbb, hogy Rhaenyra egyik rizikós, de mindenképp meghozni

 szükséges döntése lesz, hogy megszabadul ezektől a kártékony figuráktól. 

 Jöjjön helyette Mysaria, aki maga dobja be az ötletet, hogy ha hálás akar lenni Rhaenyra azért, mert megmentette az életét, vegye be őt a tanácsba. Mysaria egy kicsit a HotD Varysa, mert ő azt az oldalt választja, aki képes kegyelmet is mutatni, és aki alatt az aprónépek kevésbé szenvednének. 

Másmilyen módon kártékonyak az emberek Aegon közvetlen közelében. Egyrészt mivel saját ivócimborái lettek a testőrség új tagjai, így Cole-lal szemben tiszteltelenek (mégiscsak a király haverjai), ugyanakkor uralkodójukkal szemben idióta Bólogató Jánosokként viselkednek. Aegon is tudja, hogy idiótákkal van körülvéve, de intelligenciája jelenleg addig terjed, hogy élvezi, hogy csuklóztathatja ezeket a hülyéket, hogy legalább ezekkel szemben kiélheti akarnokságát, ha egyébként valahogy sosem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő szeretné. 

 Még a Kistanácsbancis , amikor Cole előadta a tervét, csak kapkodva követte, hogy min vitáznak a nem családtag tanácsnokok, s érzékelte, hogy tulajdonképpen a feje felett döntöttek arról, hogy ő ne menjen sárkányháton Cole-lal a küldetésre, bármennyire is szeretne. Aegon persze csakazért is menne, még névrokona, a Hódító páncélját is magára szabatja. Senki sincs a hülyegyerek testőrök között, aki lebeszélné róla. 

Larys azonban azonnal megtalálja a módját. Ahogyan arról beszél, hogy többféle pletyka kerint Aegon kirepülési tervéről a népek között (ha Aegon kicsit okosabb lenne, kezdhetné a kérdéseket azzal, hogy miért? hogyan jutott el hozzájuk a tervem?), közülük az egyik, hogy Aegon nem saját maga szeretne repülni, hanem a Kistanács manipulálja, hogy aztán Alicent és Aemond együtt uralkodhassanak a király távollétében. Ennyi elég is ahhoz, hogy Aegon „meggondolja” magát. 

 Érdekes a párhuzam, hogy mindkét trónigénylő körül, más-más okokból, más-más módon, de a (leendő) „kémfőnökök” tűnnek értelmesnek és hasznosnak. 

Egy este az Aprónépek között 

 Bár az epizód azzal indul, hogyan implikálják kisebb nemesi családok a saját viszálykodásukba az aktuális nagypolitikát, valamint van Helaenának is egy gondolata arról, hogy úgy érzi, az átlagember szerint neki, privilegizáltnak nincs joga rosszul érezni magát, most egy kicsit félretenném azokat a képlékeny gondolatmenetkezdeményeket, amelyekkel az előző két epizód során foglalkoztam, és csak szimplán felidézném az ebben a részben látottakat. 

 Szóval közelebb is megismerhetjük az előző epizódban látott városi csavargó fickót, Ulfot, aki minden jel szerint a város legnépszerübb embere, legalább is az egyik kocsmában kábé mindenkivel lepacsizik. Akkor válik ez a népszerűség igazán érdekessé, amikor elmondja, hogy ő Daemonék fattyú féltestvére. Ugyanakkor azon nézők, akik nem hallottak még semmit róla, a látottak alapján könnyem hihetik azt, hogy csak a fickó csak egy tipikus nagyzoló kocsmatöltelék. 

 Mit ad isten, Aegon is ide tér be, mert az egyik haverja kis fegyverhordozóját be kell avatni az élet nagy dolgaiba Később mennek a bordélyba, Aemond mádámjához, konkrétan, mert Aegon ezek szerint mindenkit hozzá visz. A gond az, hogy Aemond it ott van, itteni szokásához híven meztelenül, szeme helyét sem letakarva. Aegon azon nyomban elkezd gúnyolódni rajta, hogy a tesó mennyire szánalmas, hogy még mindig az első nőhöz jár vissza, akivel dolga volt. Aemond nagyon gyorsan felölti a mentális páncélját, és meztelenül távozik a különszobából.

 „Elkésett a békevágy” 

Rhaenyra, miközben egy fontos döntést meghoz, Rhaenát elküldi a kisgyerekekkel és négy sárknytojással Lady Jane Arrynhoz, még midnig el szeretné kerülni a fegyveres összetűzést. Pontosabban a sárkányok egymásnak eresztését. Rhaenys ajánlja, hogy Alicenttel kellene beszélni, mert ő is a totális háború elkerülésének oldalán áll, legalább is úgy tűnt Viserys halála utáni órákban. 

A királynő később végre elolvassa Alicent üzenetét, amelyet Luke halála után írt. 

 Ezután dönt úgy, hogy személyes találkozót próbál elérni. Mysaria szerint simán be lehet jutni a városba, de nehéz Alicentet egyedül találni, kivéve persze a templomban. Rhaenyra septának öltözik, a testőre pedig  szerzetesnek, s így el is jut a templomig. 

 Fantasy ide vagy oda, van ebben az egészben valami jócskán valószerűtlen elem, hogy az egyik oldal kirélynéja becsempészteti magát a másik oldal anyakirálynéjával beszélni, szóval felemás érzéseim vannak a jelenet kapcsán.

 A színészi játék azonban, ahogy bármikor, mikor Emma D’Arcy-t láthatjuk a képernyőn, persze fenomenális, és ebben a fityulába, ami még jobban kiemeli az arcát, még erőlteljesebbnek tűnik az alakítása.

 Erős a feszültségkeltés, míg eljutunk addig, amit a legtöbb néző szeretne, hogy ez a két karakter tisztázza a félreértést, hogy Viserys nem arról az Aegonról beszélt akkor éjszaka. 

Van egy pillanat, amikor Rhaenyra belegondol, hogy talán lehet, hogy apja mégis elfordult tőle az utolsó pillanataiban, de aztán tisztázódik, hogy Alicent soha nem hallott a Jég és Tűz Daláról, s ő döbben le, 

dadogva visszhangozza, hogy ez a Hó… a Hódító Aegonról szólt? 

Akkor esik le neki, hogy valóban nem a fiáról beszélt Viserys. 

 A konklúzió azonban az, hogy mit lehet már tenni. Semmit. Alicentnek egészen biztosan teljesen beszűkült a mozgástere. Viszont végre megképződött az a hellyzert, amelyben igazán árnyalni lehet a karaktert mélyíteni, kidomborítani a belső őrlődését, hogy hát mekkora káoszt okozott a féreértése, ugyanakko eközben kifelé mutatott (esetleges) kegyetlenségét.

Nincs visszaút. Elkésett a békevágy. Jön a totális hború.