Karakterek finomhangolásával vágunk neki az új évadnak (House of the Dragon S02E01)
A son for a son, az az fiúgyermeket a fiúgyermekért a House of the Dragon második évada első epizódjának (eredeti angol) a címe, s mindenki, aki legalább olyan töredékes tudással rendelkezik a történet könyves verziójáról, mint például én, sejthette, hogy mi fog történni.
Északon a haj is gyorsabban nő
Miután rácsodálkozhatunk az új főcímre (falikárpit, amelyen szemünk láttára szövődik a Targaryen ház történetének véres szövete), sokunk számára ismerős zenei motívumok csendülnek fel: a Starkok zenéje. Északon járunk, s hallunk is egy olyan fiatalembert narrálni,
akinek a magánhangzói is jól érzékelhetően északra költöztek. ¹
Ez a fickó bizony egy Stark lesz. S mi már látjuk is Winterfellt, s a családtörténet egy fontos mozzanatát, hogy az egyik ős olyan fontosnak tartotta a Fal védelmét, hogy a családból is, sorshúzással ( épp ezt látjuk), minden tizedik férfiember csatlakozott az Őrséghez.
A félreértések elkerülése végett jelzi, hogy a Fal védelme a Starkok számára nem egy büntetés, hanem egy megtiszteltetés. Ez az, aminek kultuszában Jon Snow is nevelkedett (illetve fog majd több mint száz év múlva nevelkedni), s lett számárá meglepetés, hogy a valóságnak kevés köze van az ő lovagias fantáziáihoz. De legalább végül felnőtt a végzet által rá kirótt feladathoz.
És most már látjuk is, hogy egy termetes, hosszúhajú fiatalember, valószínűleg Ice-szal, a családi nagy karddal a hátán magyarázza mindezt a Falon felfelé menet Jace-nek. Cregan Stark a vendéglátó neve, Tom Taylon alakítja, és számomra még mindig riasztó látni, ha valakinek a születési éve 2-vel kezdődik. (Pedig ők is már benne járnak a húszas éveikben.)
Jace (Jacaerys, elvileg, de úgyis mindenki rövidítve használja) ugyebár az előző évad végén repült északra, s mint az előzetes információkból tudható, nagyjából 10 nappal járunk Viserys halála után, szóval összevetve Harry Collett utolsó jelenetét az előző évadból és első jelenetét ebben az évadban, megállapíthatjuk, hogy az ifjú Targaryenünknek van egy szuperhős tulajdonsága: rendkívül gyorsan nő a haja. Vagy a friss északi levegő teszi, ki tudja. (Ha arra figyeltek, hogy Rhaenyra ugyanazt a ruhát viseli napok óta, mint amiben a hírt kapta Luke haláláról, akkor eben az esetben sem lett volna nehéz odafigyelni a folytonosságra.)
A kekeckedést félretérve persze akad itt egy-két dolog, amit meg kell beszélni a királyfi északi látogatásával kapcsolatban. A cinikus énem ugyanis reflexszerűen rávágta volna erre a jelenetre, hogy fan service, tudjuk mennyire közönségkedvencek a Starkok, s az előző évadban nemigazán szerepeltek, nosza indítsuk velük a mostani szezont.
Aztán rájövök, hogy nem mindenki érkezik a Trónok harca felől, vannak, akik azt a sorozatot sosem látták (még), így nekik a zene nem mond semmit, Winterfell látványa nem mond semmit, a Fal, a lifttel együtt nem mond semmit, és azt is máshogyan értelmezik szükségszerűen, hogy Jaehaerys sárkányai, mikor ott jártak, makacsul nem akartak átrepülni a Falon túli terültekre. Mert ezek a nézők nem látták azt, amit mi igen, mikor Daenerys a sárkányaival a túloldalon járt és amikor az egyik már átváltoztatva jött vissza (sőt, zúzta össze a Falat).
Másrészről én kifejezetten
szeretem ahogyan ez a sorozat újabb és újabb rétegeket sző az eredeti történet szövetébe.
Hogy a Starkok ekkoriban bizony nagyon is jól tudták, hogy nem azért építtette az ősük a Falat, mert a telet és a vadakat, mármint a másfajta életmódon folytató nomád törzseket akarták távol tartani, hanem a Halált. (Szerintem Ned is tudta ezt, Benjen is tudta ezt, csak egyiküknek sem volt ideje átadni a tudást.) Éppen ezért, már megbocsásson, kedves csodahajú királyfi, az itteni ügyekhez erősebb eskü köti a Starkokat, mint ahhoz a valakihez, aki odalent Délen épp a tónon ül, vagy nem ül, mert valaki más gyorsabb volt nála. (Nota bene, Jon Snow végül maga is eljut eddig a tudásig a maga sorsán keresztül.) De azért Cregan küld 2000 veterán harcost, akik nem fiatalok már (azok kellenek a Falra), de harcedzettek és megbízhatóak és minden.
Azt szeretem legjobban ebben a jelenetben, hogy
szinte kézzel fogható a kommunikációban az az űr, amit a mi tudásunk és Jace még be nem avatottsága közti feszültség vájt ki magának.
Ha Rhaenyra átadta volna már a tudást Aegon, mármint a Hódító próféciájáról, ez a beszélgetés nagyon másként is alakulhatott volna. (No nem a végeredményt, a harcosok odaígérését tekintve, persze.)
A jelenet végére megérkezik a hír – mi legalább is így sejtjük – Lucerys haláláról
„Most már naponta megyünk bevetésre?”
Akad jó pár oka annak, amiért nehezen tudok a House of the Dragon kapcsán is elszakadni a Masters of the Airtől, de itt most arra fókuszálnék, hogy végeredményben a sárkányok jelentik ennek a világnak a légierejét. Ahogyan Rhaenys megérkezik Dragonstone óriási barlangjába, s a sárkánya egy kifutószerű út végén áll meg, miközben Daemon érkezik lendületesen, hogy kirepülünk, megyünk King’s Landingbe, számomra a repülős témájú filmek világát idézi meg.
Rhaenys és Daemon intenzív párbeszéde az epizód egyik alaptémáját hozza fel. Nem csak a Feketéknél, a Zöldeknél is a mantra, hogy
ha korábban cselekedtek volna, akkor most nem lennének ebben a helyzetben.
Avagy ha Rhaenys megpörkölte volna a Zöldeket a koronázáskor, akkor Rhaenyra ülne a trónon és Luke is élne még. Másik oldalon pedig hogy ha Alicent belement volna abba, hogy eltakarítsák az útból a Feketéket, akkor nem állt volna elő a helyzet, amit Aemond teremtett.
Na de visszatérve a barlangba, itt tudjuk meg, hogy Rhaenyra a hír érkezte után azon nyomban a baleset helyszínére repült, mert ahogyan Rhaenysnek is kellett a fizikai bizonyosság, hogy elkezdhesse gyászolni saját lányát, úgy Rhaenyrának is szüksége van ilyesmire. Daemont továbbra is hajtaná a cselekvéskényszer, azért menne King’s Landingbe, mert le akarja rendezni Vhagart meg a lovasát, kellene Rhaenys segítsége. Parancsolna is a Sosemvolt Királynőnek, de amaz lerendezi, hogy ezt akkor tehetné a kedves rokon, ha ő lenne a király. Ééés… mikedrop. Ez ügyes visszaszúrás volt a mi lett volna ha játékban.
Vhagar amúgy Aemonddal a hátán járőrözik King’s Landing felett, s a légvédelem (a híres skorpiók – ezt is másként látják azok, akik nem ismerik a másik sorozatot) is naprakész, ha esetleg tényleg támadnának a Feketék.
Közben Rhaenyra is megbizonyosodik arról, aminek meg nem történtét az utolsó pillanatig remélte. Halászok húzzák ki Luke sárkánya szárnyának egy darabját, s vele Luke sálját. Emma D’Arcy apró bólogatásai, hogy akkor tehát igaz, ez tényleg Luke ruhája, és tényleg megtörtént vele, aminek nem kellett volna, nagyon erősek, magával ragadóak.
Mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a játékát
Mint már annyiszor említettem korábban is, leginkább Tom Glynn Carney játékára kíváncsi lévén vártam az új évadot. És eddig azt kaptam, amit vártam, azzal együttvéve is, hogy a várakozásomba mindig vegyül a meglepettség reménye, és ezt is megkaptam.
Az én értelmezésem szerint ugyanis az a pillanat, hogy Aegon megízleli a hatalmat, még inkább beljebb, mélyebbre tolja azon a sötét úton, amelyre azért lépett, mert senki nem volt, aki megállítsa, senki nem volt, aki szeretetével segíteni akarjon rajta.
Ehhez képest a nyitó epizódban látható Aegon vissza tudott lépni kicsit ezen az úton, és noha egy elkényeztetett és naív, éretlen nagy gyerek, akit annyira untatnak a nagyapja szavai a Kistanács ülésén, hogy azt nem is titkolja, alapvetően jót tett neki, hogy végre hatalomba került. Azt is láthatjuk, hogy Jaehaerysszel, az elsőszülöttjével szemben kifejezetten szerető, gyermekével törődő apa módjára viselkedik. A kisfiú és Tyland Lannister kettőse pedig pár pillanatra szórakoztató vígjátékká változtatja ezt a komor történetet.
A vígjátéki, illetve rajzfilmes jelleg amúgy Aegonban is megvan. TGC egyfajta groteszk, komikus színt visz saját hangjába (mármint a megszokott, normális, "saját" hangjához képest), például amikor anyjának elmagyarázza, hogy Aemondot ő hívta meg a Kistanácsba.
Ezt a hangulatot tovább tudják fokozni Aegon (valószínűleg első) nyilvános audienciáján. A srác tényleg szeretne jót tenni az emberekkel, és nagyapjának kell elmagyaráznia, hogy ez nem ilyen egyszerű. Aegon szívesen visszaadná ennek a szegény embernek a birkáit, biztos szüksége lesz rá, meg hát olyan rendes, hogy olyan messziről jött ide kérni ezt, míg nagyapja elmagyarázza, hogy ha egyvalakinek engedünk, akkor jönnek majd a többiek is ugyanezt kérni. Jó, de ők nem tudják meg, mondja Aegon bambán nézve Ottóra, akinek még ezt is el kell magyaráznia, hogy ez sem úgy megy, ahogyan az ifjú uralkodó gondolja.
Akkor Aegon megkeményíti a hangját, de mindezt egy elkedvetlenített kisgyerek gesztusrendszerével kísérve, és úgy mondja a juhásznak, hogy meggondolta magát, nem teheti, amit kérnek tőle, mert a juhok a sárkányok táplálására kellenek.
Én alapvetően a drámai mélységeket és összetettségeket várom mindig mindenkitől, és rendszerint elfelejtem a vigjátékiságot, s most így vagyok TGC-vel is. Számomra ez volt a meglepetés-elem az ő játékában, amire nem számítottam, de amin kifejezetten jól szórakoztam. (Ugyanígy, Jefferson Hall is nagyszerű, rendkívül szórakoztató volt a kisfiúval közös jelentében.)
Később a haverokkal között tróntermi iszogatás, a részeg Aegon eljátszása már rutinból kellett mennie TGC-nek.
Mindazonáltal érdekelne, miért húzták a forgatókönyvirók vissza Aegont egy kicsit ama emberi lélek sötèt bugyraiba vezető úton. Miért "normalizálták" ahhoz képest, hogy miket tudtunk meg róla az előző évadban.
Alicent, a paranoiás víg özvegy
Aegon mellett Alicent karakterében is történt némi finomhangolás az előző évadhoz képest. (Érdekes módon mintha Aegont kedvelhetőbbé, Alicentet pedig ellenszenvesebbé akarták volna tenni.) Akkor sok néző felfigyelt rá, hogy van valamiféle elfojtott szexuális érdeklődés az Alicent és Ser Criston közti kommunikációban, amely épp az elfojtás aktusában teljesedik be, hiszen két olyan karakterről beszélünk, akik azt élvezik, ha a kötelességért le kell mondani az élvezetekről.
Ehhez képest kicsit meglepő volt, hogy átváltottak aktív cselekvésbe, és a Kistanács ülése előtt volt egy gyors numerájuk, amelynek végén Alicent megjegyezte, hogy ezt nem nem történhet meg még egyszer közöttük. Mivel Criston nem reagál rá, feltehetőleg Alicent nem először mondja ezt, és nem is utoljára fogja. Ez a játék része számukra.
Az azonban nyilvánvalóan nem szándákoltan a játék része Alicent számára, ahogyan Larys Strong jelzi neki, hogy tudja, hogy mi folyik közte és a testőr között. Ennél még nagyobbb gond, hogy Larys máris felgöngyölítette a palotában működő kémhálózatot, aminek a következménye, hogy Alicent mellé új, Larys által kiválasztott szolgálók kerülnek, akik ki tudja milyen porokat, krémeket használnak fürdetés közben. Alicent persze, hogy paranoiás a gondolattól, hogy Larys ilyen módon akár árthat is neki.
Larys egyébként elkezd dolgozni a királyon is, mármint szuggerálni neki, hogy esetleg új Kéz kellene Otto helyett.
Nemhiába, Alicentnek meg kell beszélnie apjával, hogy ne ássa alá nyíltan anyai tekintélyét a gyerekei előtt, mert jelenleg még hallgatnak rá. Hagyni kell Aegont kiélvezni az uralkodósdizás újdonságát, aztán mikor megunja, akkor ők ketten Alicent és Otto visszatérhetnek a rendes ügymenethez, melyben ők irányítják a háttérből a dolgokat.
Úgy gondolom azonban, hogy Alicent tévedésben van.
Ez abból is érződik, ahogyan Aemond beszél róla Ser Cristonnak, implikálva mondanivalójába azt is, hogy ő is tudja, mi folyik az anyakirályné és a főtestőr között.
Aemond egyébként szemmel láthatóan nem kívánja megmagyarázni mi történt a kis rokonnal, hogy csak baleset volt, hadd higgye csak mindenki az ellenkezőjét. (Ez hasonló hozzáállás, mint Leanor „halálakor” Rhaenyráé, hogy bár nem kell valóban elkövetni a tettet, de az emberek higgyék csak azt, hogy ők Daemonnal szuperduót alkotva bármire képesek.)
Viserys mindkét fia nagyon szeretne már aktívan cselekedni, az intrikálás meg készülődgetés helyett. Hiszen csak fel kell pattanni a sárkány hátára, és az összes kisebb vagy nagyobb nemesi házat térdre kényszeríteni. Ugyanígy, a tengeri blokádot is secperc alatt le lehetne rendezni. Ha megfigyeljük, Aemondnak két jelenete van összevissz az epizódban, és mindkettőben elmondja, mit kellene tenni. Akár a Kistanácsban a táblán, akár a saját lakosztályában Cristonnal borozgatva egy térkép felett, óvatosságból pénzérmékkel jelezve a lehetséges csapatmozgásokat.
Érdekesség, és biztos még nagyon fontos szerepe lesz ennek, hogy mind Aemond és Daemon is egyaránt Harrenhallt emlegeti, hogy oda kellene sratégiailag fontos állást kiépíteniük.
Ameond és Ser Criston beszélgethettek volna még tovább is, akkor ők fogadhatták volna a két nagyon rosszban sántikáló betolakodót.
Fiút a fiúért
Amikor Rhaenyra visszatér, csak egyet mond az ő haditanácsában:
Aemond Targaryent akarja.
(Emma D'Arcynak az egész epizódban csupán ennyi megtanulnivaló szövege volt.)
Ó, mekkora különbség az epizód elején is mutatott higgadt Starkok családi (ön)feláldozása a közös, az egyén életénél nagyobb léptékű ügyért, és aközött, hogy milyen gyorsan változik a diplomatikusság (hisz Rhaenyra eredetileg nem akarta lángba borítani a birodalmat) egyéni bosszúszomjassággá. (Így érthetőbb már Daenerys cselekedete, az érzés, hogy a szimpla kapituláció már rég nem elég számára?)
A tengeri blokád megfogja a hajót, amelyen Mysaria menekülne, aki így helyette Daemon elé kerül.
Annyira megtört a nő, hogy az egykori gőgös akcentusa is alázatossá válik,
bár nyomokban még tartalmazza első évadbeli önmagát (viszont a második évad trailerében még ennél is normálisabb hangon szólt). Daemon neki is beolvas, hogy nem kellett volna a Zöldek spiclije lenni. Mysaria szerint ez csak üzlet volt, amely szolgáltatást ha nem tőle, akkor mástól vettek volna igénybe Ottóék. Azt is mondja, hogy Daemon azért őt baszogatja, mert az igazi ellenségei hatótávolságon kívül vannak.
Mysaria fogoly marad, és árulónak tekintendő. Daemon a Ikrek náluk tartózkodó tagjával is összetűzésbe kerül, aki megvédi a nőt, hogy ő tényleg nem szolgálta a Zöldeket. Daemon felveti, hogy és mi van veled, haver, te is megtehetted volna a szívességet, hogy megölöd Aegont, ha már ott voltál. A testőr (vagy Arryk vagy Erryk, senki nem tudja melyik, ugyanakkor ezzel viccelődni most már kicsit unalmasnak tartom) jelzi, hogy ő esküt tett az uralkodó védelmére, egész kicsi korában, szóval az nem úgy megy, ahogyan a herceguraság itt ezt elgondolja.
Amikor Rhaenyra szabad utat enged a bosszúnak, akkor Daemon még egyszer próbálkozik Mysariától információt – immáron a nő szabadulásáért cserébe – kiszedni. És meg is kapja. Talál King’s Landingben egy fickót, aki egykor az ő városi őrségének tagja volt, és utálja Hightoweréket. Ő elvezeti Daemont a patkányfogóhoz, aki egész epizód alatt a háttérben jön-megy, például a Kistanács ülése előtt vagy Aegon audenciája alatt. Vagyis senki nem foglalkozik vele, mert teszi a dolgát a háttérben.
Nos, mivel a fickó szerencsejátékos, és tele van adósságokkal, így pénzért bármit elvállal. Így aztán megkapják ő és a volt testőr feladatként, hogy tessék megkeresni Aemond Targaryent, megölni, és bizonyíttékként elhozni a fejét.
És ha nem találják Aemondot?
Nem tudjuk meg, mi a válasza erre Daemonnak, és azt hiszem, ez már örök életre így is marad. (Nem, szerintem nem fog kiakadni azon utólag, hogy nem ezt beszélük meg, mikor eléje teszi a kifiú fejét. Brr, borzalom.) Ne feledjük, a Red Keep mégiscsak egy torony, és ezt is szeretnék a készítők érzékeltetni, ahogyan a két bérgyilkos útját mutatják az épületen belül, no meg a részvényeseknek/befektetőknek is mutatni, hogy erre (is) megy el az a rengeteg pénz, mert nagyon szépen kidolgozott díszlettekkel van dolgunk. ²
Ahogyan ők ketten haladnak végig a trónteremben, látjuk Aegont a haverokkal iszogatni, látjuk Viserys friss szobrát közelről, látjuk Aemond lakosztályában (dolgozószobájában? könyvtárszobájában? szalonjában?) a kidolgozott tapétákat, és így tovább.
A volt testőr egy szolgálólányba akad. mMár-már horrorfilmszerűen bukkan fel a nő a semmiből. (Amúgy is a zene a horrorfilmzsánerre játszik itt rá szívdobogást imitáló módon.)
A patkányfogó találja meg Helaenát, aki ugyebár az epizód elején jelezte, hogy tart a patkányoktól, de Aegon csak azzal reagált a szobalányok garmadának, hogy egy rejtély a mi kis királynénk, nem igaz? (Apropó Aegon, apró kis dolog, de amikor ebben a jelenetben Jaehaeyst keresi, hirtelen Jaehaerához kap, mert reflexből ő sem tudja megkülönböztetni az ikreket.)
A királyné nem fiúgyermek, mérgelődik az ex-testőr, de a másik mutatja, hogy odanézz, ott vannak az ikrek ágyai. Oké, de melyikük a fiú és melyikük a lány? Helaena rámutat az egyikükre (miután sokkos állapotban felajánlja a nyakláncát, de hát csak letépik róla), és valóban a fiút mutatja, miközben a lányt megragadva elszalad.
Na most ugyebár az a helyzet, hogy Helaena egy álmodó, látnok, akinek a fejében egy csomó még nem nem történt esemény is kavarok egy sor valóban átélttel, és van egy nagyon szokatlan kamerabeállítás, amelyben már-már kidüllednek a szemei a rémülettől, amit leginkább azzal lehet magyarázni, hogy most realizálja, hogy az egyik látomása valósággá válik, és hogy most ez nem látomás, hanem a valóság. Helaena karakterét, az ő bizarr viselkedését, és hű, Phia Saban mennyire eszementül jól adja elő ezt,
ezen a furcsa mentális állapoton keresztül érdemes figyelni, hogy álom (látomás) és valóság az ő fejében összemosódik,
és nem tudhatjuk, mi minden másról van még látomása, amely alapján fogja magát, és iszkol ki a teremből a kislánnyal együtt, miközben mi halljuk a kés borzalmas hangját. Nem kell mutatni. Maga a hang is borzalmas. (És lenne akkor is, ha nem láttuk volna előzőleg egy korábbi jelenetben a kisfiút.) Helaena anyja szobájába rohan be és omlik a földre, ahol Alicent nincs egyedül. Úgy van Ser Cristennel van. Helaena meg csak annyit mond:
Mgölték a fiút.
Fentiek és lentiek, avagy az osztálykülönbségek fokozódnak
Nem tudom, hogy az alábbiakban általam kibontani kívánt, az első epizód cselekményére leheletfinoman rárakódó társadalomszemlélet mennyire tudatos vagy inkább ösztönszerű a forgatókönyvírók részéről, mindenesetre valami ilyesmire gondoltam az egyik előzetes bejegyzésben, amelyben épp hogy csak megrebbegtettem a problémát, hogy nem szeretem polgárháborúnak hívni az előttünk álló konfliktust, mert végeredményben csak egyetlen család belügye, igaz ugyan egy olyan családé, amelynek élete kihatással lehet a társadalom egészére.³
Viszont amiről most írni szeretnék, az ennél még tágabb téma, és általában véve a különböző társadalmi csoportok közti különbségek következményeire hívja fel a figyelmet.
Vagyis, térjünk csak vissza egy kicsit Északra, és arra, hogy a Falhoz menni a Starkok udvarnépe számára megtiszteltetés, és nem büntetés, és hogy ez a családi hagyomány, amelyben Jon Snow is felnőtt, miként konfrontálódott a valósággal. Szóval lehet, hogy a Starkok számára ez megtiszteltetés volt, de ők, a maguk privilegizált helyzetében - mégiscsak ők az Észak urai – megtehették azt, hogy legyenek nekik megtisztelő, tiszteletreméltó, becsületetbeli, dicsőséget hozó és egyben önfeláldozó gesztusaik. Na de az Őrséget már akkor sem csak a tisztetreméltó Starkok töltötték fel, hanem vitték oda az ilyen-olyan okokból nem kívánatosabb alsóbb rétegbelieket is (máskülönben miért tartotta volna fontosnak Cregan Stark kiemelni, hogy ez megtiszteltetés, nem büntetés, ha nem lett volna azzal tisztában, hogy a többség az utóbbi jellegét ismeri a Fal szolgálásának), akiknek nyilván mégiscsak büntetés lehetett az itt töltött idő. Vagyis egymás mellett élt a két világnézet, a privilegizáltaké és a kiszolgáltatottaké.
Aztán ott van annak kettőssége, ahogyan Aegon lazán szívatja Tyland Lannistert, miközben ha a közemberekkel kell kommunikálnia, igyekszik rendesen viselkedni, helyesen cselekedni, és rosszul esik neki, hogy nemet kell mondania az első kérelmezőnek. Aegonnak a palota, a királyi udvar világá a természetes közege, itt tudja, meddig feszítheti a húrt az egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb nemesi család képviselőjével szemben, és óriási a távolság aközött a buborék között, amelyben ő él és amelyben az átlagember éli mindennapjait.
Daemonnak két jelenete is van, amelyben felbukkan ez a motívum. Mysariával beszélgetése során túl nyílt ez a témafelvetés a nő részéről, hogy ő mennyire semmi a hatalmasok szemében. Ám amikor az Ikertestőrrel konfrontálódik, újra a jelenség ama finoman bújtatott módja válik érzékelhetővé: Daemon ott fenn a társadalmi hiearachia csúcsán, mit érthet abból, milyen motivációk vezérlik egész életük során azokat a fiúkat, akik a királyi testőrség tagjaivá esküszik fel magukat. (Ez akár lehetne Ser Criston és Rhaeynra konfrontációjára is igaz bizonyos szintig, ha nem derülne ki később Crsitonról, hogy vannak a fickóval elég komoly problémák.)
Hogy hova is akarok ezzel kilyukadni, még magam sem tudom (igen, a gondolkodás ilyen műfaj), csak valahol ott körözök afelett a probléma felett, amelyet a Shardlake kapcsán is megpróbáltam kifejteni, és végeredményben visszavezet a történelmi fikció általam leginkább felemlegetett jellemzőjéhez,
a befogadó (néző, olvasó) jelene és a megjelenített múltbeli korszak közti különbségek es hasonlóságok dimanikájához.
A Shardlake esetében az volt a gondom, hogy Thomas Cromwell túlságosan 20-21.századiasan beszélt az ő "népjóléti" terveiről, meg úgy általában az igazságtalanságokról, amelyeket a társadalmi hierarchia alján állóknak a fentiekkel szembeni kiszolgáltatottsága eredményez.
Másrészről egy történelmi fikció szükségszerűen viseli magán annak kornak a nyomát, amelyben születik. Épp a modern, demokrartikus gondolkodásmódunknak köszönhetően idejétmúlt az a gondolat, hogy a történelem csupán az uralkodócsaládok történetével lenne egyenlő. Természetes az érdeklődés aziránt, hogy vajon aközben, hogy néhány privilgizált helyzetben lévő család tagjai miről veszekedtek egymással, miként élt a többség. S hogy mindez nyilvánvalóan valamilyen úton-módon lecsapódik a fikció világába, még akár az ilyen történelmi parabolaként szolgáló fantasyk törtenetszövésébe is belefonódik.
Ha ez a belefonódás olyan finomszövésű, mint amilyennek én most az évadnyitó epizódban érzékeltem, akkor itt még nagyon sok izgalmas megbeszélnivalónk lesz az elkövetkező hetekben.
____________
JEGYZETEK
¹Az ilyen apróságok miatt, mint a dialektus/akcentus, amelynek nem ritkán történetszervező jelentősége is van, érdemes eredeti hangon nézni egy filmet/sorozatot mindenkinek, aki van azon a nyelvisemereti szinten, hogy legalább is minimálisan érzékeli ezeket a különbségeket.
² Az epizódhoz tartozó werkfilmben elég sok szó esik arról, hogy egy konkrét szennyvízelvezetőt építettek, valódi benne folyó (értelemszerűen persze nem szennyezett) vízzel, s nem trükkökkel oldották meg a látványt.
³ A második epizódban a mádám is erről beszél Aemondnak, hogyha hercegek lesznek dühösek, akkor rendszerint a kisemberek szenvednek tőle.
