Ugrás a fő tartalomra

Flak happy (Masters of the Air E04)

A sorozat kezdete előtti ellenérzéseim és bizonytalanságaim egyik oka az a trailerben (és a promóciós célból szintén előre nyilvánosságra hozott főcímben) látható jelenet volt, amikor a srácok atlétatrikóban egy repülőgép előtt egyikük a másik után felállnak, és egy poszterszerű kompozíciót alkotnak. 

Ne má’, mekkora giccs! Milyen uncsi! 

Nos, a jelenet a negyedik epizód elejéről való, s olyan érzésem van, hogy ez az egész afrikai kitérő a sorozat belső elbeszélői szabályszerűségein belül arra kellett csak, hogy legyen egy-két felvétel a félmeztelen Austin Butlerről (valamiért szinte csak egyedüliként, ó. hopp, nem, ott van még egy valaki, merthogy a többiek mind viselnek vagy trikót vagy pólót), és hogy a fentebb említett kompozíció összeállhasson. Na jó, előtte még Douglass levélírási szokásaiba is belehallgathatunk, hogy mindig ugyanarra a lányra gondol, és ez így lesz mindig – legalább is reméli. Van egy érzésem, hogy a fiatalúr ezt a kis fogalmazványt küldi minden nőnemű lénynek, akire csak ránéz. Ja, és Bucky fején egy fez van, ez a valóságbeli aprócska részlet (merthogy Egan őrnagy ezzel a kiegészítővel tért vissza Thorpe Abbottsra) annyira tetszhetett a készítőknek, hogy különösebb magyarázat nélkül beleillesztették a vizuális történetmesélésbe. 

A fényes Afrikából visszatérünk a nehéz színekkel teli szürkébb európai hétköznapokba, és Quinn történetével folytatjuk tovább. A farmbeli lány bebiciklizik vele a helyi kisvárosba (csak nehogy közben verseny legyen, Belgiumban sosem lehet tudni¹), leülteti egy félhomályos vendéglátóegységbe. Ha emlékezetes, sőt ikonikus kamerabeállítások, akkor én sokkal inkább szavazok arra, ahogyan az érthető módon szorongó Quinn arcán időzünk, éppenhogycsak egy icipicit groteszk megközelítésből, miközben a lány bemegy valami hátsó helyiségbe, ő meg egyedül várakozik. Nem sokáig persze, mert mint kiderül, a két másik ott ücsörgő alak is amerikai katona, sőt egyikük a saját társa, Bailey, a srác, aki a minap nem tudta, hogy nem az egész sótartót kell babonából magad mögé dobni. 

A morcona ellenálló hívja be aztán egyenként a srácokat a hátsó szobába, és kérdezgeti őket mindenféléről. Főként baseballról, trükkös kérdéseket, meg a Trafalgar Square-ről. Ja, és az amerikai himnuszt is elénekelteti velük, ami Quinnek nem igazán megy, csak lálálázik. A vicc az, hogy az ellenállók valószínűleg erre is számítottak, nem kellett Quinnek aggódnia. Hanem a harmadik srác, aki hozzájuk csapódott, valamivel elárulta magát. Vagy több mindennel is, de mi azt látjuk, hogy fordítva, európai módra írja a dátumot. Előbb a napot utána a hónapot. Az első adódó alkalommal, le is lövik, amire a két kis amerikaink nagyon megijed és elkezd tiltakozni, hogy de hát biztos tévednek a morcona franciaakcentusúak, de nem, ők soha nem tévednek, mondja az egyikük. Oké, oké, vettük az üzenetet. 

Főcím után folytatódik a megszokott élet Thorpe Abbottson. Vagy valami olyasmi, mert ünnepelni készülnek a Százasok, ha Glenn Dye százados hazatér a huszonötödik bevetéséről. Nem egészen értem a dolgot, az ő gépe egyedül volt odaát valahol? Vagy valami oknál fogva egy másik egységhez csatlakozott be? Mert eddig nem arról volt szó, hogy szoros kötelékben repülnek? Itt ugyanis mindenki nagyon fényesre van polírozva, viselik a trendi napszemüvegeiket, míg az irányítótorony köré csoportosulva várják, hogy megérkezzen a gép. Nem úgy néznek ki, mintha ők is ezen a bevetésen lettek volna, csak kicsivel korábban érkeztek volna meg valami oknál fogva. Bucky meg is jegyzi, hogy úgy néznek ki mint egy rakás poszterfiú. 

Na szóval, a huszonötödik bevetés lényege, hogy utána az illető hazamehet, sőt még turnét is szerveznek köré, hogy reklámozzák vele, hogy mekkora übercoolság pilótaként háborúba menni. (És valószínűleg nem megérni a 25 bevetést.) Megint ez a közép-európai tapasztalatnak idegen megközelítési mód. A háború – még a két sokkoló 20 századi háború is – nem megtörténik veled, nem ide-oda ráncigál A Nagybetűs Történelem, hanem a te döntésed, hogy részt veszel benne, teljesíted a kötelességedet, majd hazamész. (Tudom, tudom, később ez árnyalódni fog.) Mivel nem passzív elszenvedője, hanem aktív alakítója egy karakter az eseményeknek, így lehet olyan morális kategóriákat hozzácsatolni, mint hősiesség, felelősségvállalás, áldozathozatal, és a többi, és a többi. Az amerikai kulturális emlékezet mindig is a jó oldalon álló győztes megközelítéséből táplálkozik (és mint tudjuk, mint a győztesé lesz a „jó” oldal – v. ö. a győztesek írják a történelmet), Ebbe próbálja az utolsó fél évszázad eseményeit is beleilleszteni (Vietnamot beleértve), nem csoda, hogy annyira küszködik vele. 

 De visszatérve 1943 szeptemberébe, amikor a Százasoknál nagy parti van, mert Glen Dye százados hazamehet. Szól is Glenn Miller In The Mood című örökbecsű slágere, amely nélkül nem is igen lehet világháborús amerikai. filmet/sorozatot készíteni. (No, éppenséggel a Band of Brothers volt az egyik kivétel.)  

Végre, végre, a negyedik epizódban találkozunk Nate Mannel, aki Robert „Rosie” Rosenthalt alakítja. A promóciós interjúkban általában ő van párban Anthony Boyle-lal, csodálkoztam is, hogy miért nem tűnt fel eddig. Nos, akkor tehát itt van, egy másik pilótával, Nash hadnaggyal (Laurie Davidson), valamint a legénységükkel. Ők azt első olyan utánpótlás, akikkel külön foglalkozunk, és akiket megelőzött a hírük, hogy a kiképzés során nagyon jó teljesítményt produkáltak. Rosenthaltól megtudjuk, hogy mindezt ráadásul alsógatyában. Mert Texasban baromi meleg volt. 

 Később érdeklődik B&B-től, hogy adnának-e valami tanácsot, mert mindketten 20 bevetés felett járnak már. Bucky azt mondja, hogy próbálja meg az újonc a 11 bevetést elérni. Miért is? Utána mi történik? Hát akkor már nagyobb az esély, hogy még egyszer ennyit túl lehet élni. Vagy nem. Hát ez van. Nem a leglelkesítőbb hozzáállás egy csillogó tekintetű, akkurátusan belőtt sérójú újonc számára. 

Bucky aztán Bucknak mondja, hogy ezek az újoncok úgysem fognak rájuk emlékezni, ha ők nem fognak a következő bevetésről visszajönni. 

 Alakul itt egy kis románc Nash hadnagy és aközött a lány között, akit a múltkor Douglass akart megnevettetni. 

Megérkezik a kissé részeg Harding ezredes is, mondja hogy a doki arra figyelmeztette, hogy ez a háború mentálisan árthat a srácoknak, de ő megmondta a tutit, hogy az ősember is végigverekedte magát a harcokon agyturkászok nélkül. Red közbeveti, hogy azért az ősember nem légi háborúkat vívott, amelynek kicsit más jellegű az embertelensége, mint a szárazföldi összetűzéseknek. 

Harding és Egan egymás flak-happységének méregetése közben, a többiek élénk figyelme közepette


Ebben a jelenetben, ahogyan a Százasok törzsgárdája, nagyrészt azok a karakterek, akiket elejétől fogva ismerünk és még itt vannak, összegyűlnek az ezredes körül, 

kerül említésre a flak happy kifejezés,

 ami a shell-shock szinonimájaként is értelmezhető, és egy kezdetleges kifejezés a PTSD-re. 

Van egy kis feszültség az ezredes és Egan között, mert mindegyik tudja a másikról, hogy ők flak happyk, ki is mondják, de a maguk részét nem hajlandók bevallani. Itt tudjuk meg, hogy Buckyt egészségügyi megfontolásokból eltávra küldik. Hívná Buckot is magával egy kis londoni kirándulásra, de ő most inkább nem megy. 

 Az ezredes küldi a srácokat, hogy ne legyen a táncteremben petrezselymet áruló lány. Bucky úgy dönt, Meatballt viszi táncba. Jó, akkor ezt berakjuk az "Austin Butler cukiság" kollekcióba a kis fekete cica mellé, aki bebújt az ölébe a Florence Pugh-val közös kiscicás interjúban. What a legend! (Mármint a kiscica.) 

Közben telik az idő a Rezisztansz pártfogoltjainál is. Quinn kicsit összemelegedett a helyi lánnyal. Erről nekem az a KYTV-s szkeccs jut eszembe, mikor egy háborús évfordulós pogramba behívnak egy nőt, aki Franciaországban volt egykor titkos küldetésen, vele jön a férje is, nom meg érkezik egy meglepetésvendég, az egykori fiatal helyi srác, akivel jó néhányszor megfordultak a szalmakazalban, meg a szénában is. Na de ez itten egy komoly (amerikai! hazafias!) sorozat, nem pedig egy tévéműsorok jellegzetesen brit szarkazmusban tapicskoló paródiája, szóval Quinnék egy másik helyre kerülnek, egy másik fiatal lányhoz, aki csak franciául beszél velük. A morcona ellenálló férfi közben átvizsgálja Quinn holmijait, majd mikor talál egy levelet a farmbeli lánytól (emlék), akkor kioktatja kis katonáinkat, hogy ezzel baromi nagy veszélyt hozhatnak a lányra és egész családjára. Oké, bocs, butaság volt. A butaság háborúban a halállal egyenlő, mondja a lány franciául, s mi megkapjuk a bölcsességet angol változatban is. 

Bucky Londonban valami külvárosi lengyel csehóban köt ki egy szőke özvegy társaságában, akinek férje szintén pilóta volt. Nem tudni mi van vele, lehet, hogy fogolytáborban van, szóval nem biztos, hogy a nő tényleg özvegy, de érthető a helyzet. (Apropó, újra kellene néznem Andrzej Wajda Katyn című filmjét, egyszer láttam csak, tévében, és valamiért nem tudtam teljesen figyelni rá, bár arra emlékszem, hogy a legnehezebben emészthető rész az volt, mikor látjuk, ahogy szépen sorban lövik bele a tömegsírba a tiszteket. Az a magától értetődőség! Valami ilyesmiről – is – beszélek, mikor a passzív, elembertelenített elszenvedését a háborúnak állítom szembe azzal az aktív szerepvállalással a közös jó érdekében, ami az amerikai háborús történetek kitörölhetetlen, elmozdíthatatlan alapeleme. Amúgy a Danton filmben is szerintem az a legnehezebben emészthető pillanat, amikor összekötözött kézzel csoszognak egymás után a kivégzésre. A kiszolgáltatottság, az események tehetetlen elszenvedésének egyszerűen ható, de mégis velőig hatoló érzékeltetése) 

Lényeg a lényeg, ezek ketten egy ágyban kötnek ki. A németek közben bombázzák Londont, s Bucky elgondolkodik, hogy soha nem volt még a bombákat fogadó oldalon. Újfent felmerül a civilek esetleges bombázását érintő morális kérdéskör. A nő nagyon cinikusan beszél arról, hogy a háborúban bizony a jók meghalhatnak, a rosszak meg túlélhetik, nincs logika, nincs moralitás (hm, valahonnan ismerős eg a közep-európai cinizmus, hm, honnan is, honnan is...), anémetek pedig megérdemelnék, hogy ugyanazt kapják, mint amit ők tesznek az ellenoldal civiljeivel. 

Apropó németek. Amikor Quinnék vonaton megérkeznek Párizsba, és ő meglátja az első német egyenruhát, kicsit bepánikol, s majdnem elront mindent. De ezek az ellenálló lányok nagyon jól szervezettek, van a vonaton egy másik is, az rendezi a helyzetet. Amúgy nem rossz az ötlet, hogy süketeknek mondják a két amerikait. Szerintem az, hogy a lány elment vécére leszállás előtt, magára hagyva a két srácot, szintén okos volt, normális, hátköznapi reakció. Feltehetőleg gyanúsabbak lettek volna, ha nem teszi. Sosem lehet tudni, ki figyeli őket. 

 Akció van, Nash hadnagy búcsúzik Helentől, amiből mi rögtön sejthetjük, hogy azért, mert nem fog visszatérni. S valóban így lesz. Eléggé katasztrofális a bevetés eredménye, szinte mindenki, akit eddig ismertünk, eltűnt, nem tudni, hogy ki tudtak-e menekülni a gépből, s ha igen, a földre érkezéskor mi lett velük. 

Nem jött vissza Buck és Blakely egysége sem, beleértve Crosby is, ami egyértelműen red herring, hiszen az ő már a háború utáni perspektívából narrálja a történetet, ezért tudhat Quinnék kalandjairól is (ezek szerint legalább egyikük visszajut, hogy elmesélhesse azt). Buck pedig a főcímben látható, noha szándékosan elhomályosítva egy jellegzetesen hadifoglyokat erőltetett menetben meneteltető képsorban, úgyhogy vele is találkozunk még. (Na most jól jön a közép-európai tapasztalat, mert nekem egyértelmű, hogy azok a képsorok milyen helyzetet ábrázolnak, egy amerikai néző kisebb valószínűséggel találkozhatott a háború borzalmainak eme megközelítési módjával.) 

 Mindenesetre a jelentéstétel alatt káosz van, senki nem tud semmit, nem lehet biztosra venni, mennyi ejtőernyőt láttak egyik, vagy másik gépből kiugrani, és a többi. Rosie közben arra is időt szakít, hogy elmondja Helennek, hogy Nash hadnagy sajnos nem tért vissza. Kenny is maga alatt van, hogy mi van? Buckék nem jöttek vissza? Pedig mekkora látványos jelenetben, felszállás előtt, menet közben javította meg a kis szerelő Clevenék gépét!

Bucky másnap délben ébred. Ő folytatná a londoni kalandozást újdonsült ismerősével, a nő inkább hagyná annyiban, nem mintha nem lett volna jó, de háborúban nem okos dolog az embernek bármiféle érzelmi kötődésszerűségnek átadnia magát. Bucky a londoni utcán sétál. Szeritem ez előtt a jellegzetes piros harmas telefonfülke előtt elmentek egyszer egy fontos jelenetben a Sherlock sorozat szereplői is (Sherlock és Mary futottak valahova Johnt megmenteni), és ha jól figyelünk, a háttérben felbukkan az a György-korabeli házsor is, amely szinte minden olyan kosztümös filmben vagy sorozatban szerepel, amelyet valós londoni helyszíneken vesznek fel. Szóval Bucky megy az utcán, épp tanúja lesz, ahogy a romok közül kiemelnek egy halott kislányt, míg az anyja hisztériás rohamot kap. Aztán hősünk újságot vesz, rajta címlapon hogy a tegnapi akció katasztrofálisan végződött. Nem tudom, nem tudom, ezt tényleg így, ilyen nyíltan az újságokban címlapon közölték?( Gyors keresés valódi 1943 október 9-i újság címlapok között: nyilván nem. Helyette Olaszország előző napi kapitulálása, illetve a Vörös Hadsereg előrehaladása volt leginkább a téma.) 

Látva a híreket, Bucky megy is vissza a már említett telefonfülkékhez, és telefonál. Ha jól hallom a hangot, Red beszél a másik oldalról. Kódnyelven beszélnek, mintha egy focimeccsről csevegnének, ki volt a kezdőben, jól játszott-e? Buck sajnos lebicegett. Akkor tessék mondani az edzőnek, hogy holnap ott akarok én is lenni a pályán, stb. 

 Látván hogy ért az epizód véget, tudván, hogy mind Harry Crosby és Gale Cleven is túlélték a háborút, valamint ismervén az amerikai közönség hisztiző képességeit, ha úgy érzik, hogy mivel egy sztár letűnik a képernyőről a sorozat közben, nem kapják meg azt a „szolgáltatást”, amire „befizettek”, függetlenül attól, hogy a történetmesélés belső logikája szerint az az eset ott és akkor pont úgy történik, ahogyan történnie kell, hogy jó sztori álljon össze, itt kezdem azt gondolni, hogy na, talán felreped az a bizonyos márványburok, és a cselekménykezelés kezd végre érdekes lenni.

_____________________

JEGYZETEK 

¹Itt ragadom meg az alkalmat, hogy mind TOURázzunk együtt, mind PelotonTales (ez az angol nyelvű változat és értelemszerűen ebbe van több marketing tolva) blogjaimat promotáljam. 





Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Sztárság és nyaralás keserű nyűgei (Ghosts S04E01)

Hogyan másként is indulhatna az új évad a horrorfilmes elemeket is időről-időre alkalmazó, szellemekről szóló sorozatban, mint horrorfilmbe illő nyitóképekkel. Szürkés filter, kihaltság, elhagyott játékbaba a sarokban, és hasonlók.  Ekkor érkezik Thomas, mint ennek az egyes elemeiben megidézett lehetséges horrorfilmötletnek a lehetséges főszereplője, aki gyanakodva megy végig a folyosón (kiváló ötlet, hogy gyakorlatilag az egész házon végigsétál, így segítve a nézőket is a visszarázódásban a kedvelt helyszíneken), annak rendje és módja szerint, majd elhessegetve magától a gondolatokat, hogy esetleg valaki vagy valami kísérti.  Őt, a kísértetet.  Hamar megismerhetjük persze a rejtély megoldását: a pestisesek jöttek fel (hurrá! végre! újra!), és félénk rajongó módjára tisztes távolból sutyorognak és kuncognak.  A Ghosts pestisesei újra akcióban  Az epizód egyik fő történetszála tehát Thomas sztársága lesz.  Mint kiderül, a pestisesek beleszerelmesedtek abba a pincében tárolt festménybe,

Személyes tragédiából kinövő Nagybetűs Történelem (House of Dragons S01E08 - The Lord of the Tides)

Ez a rész volt az első olyan epizód, amelyet már azzal a szokásos izgatottsággal vártam, hogy Úristen, de mennyi izgalmas elbeszélői továbblépési, történet továbbgörgetési lehetőség teremtődött az előző alkalommal, és nagyon kíváncsian várom, hogy mit hoznak majd ki ebből az alkotók.  Az előző rész összefoglalójából sajnos kimaradt az a Corlys és Rhaenys közötti beszélgetés, melyben a Velaryon ház ura csakazértis Luke-ra akarja hagyni Driftmarkot, mert ugyebár  a ( nagybetűs) történelem nem vérre, hanem nevekre emlékszik.  Úgy gondolom egyébként, hogy Rhaenyráéknak abból a szempontból is ki kellett venniük a képletből Leanort, hogy ha már tényleg csak az unokák maradnak Rhaenysék számára, akkor sokkal nagyobb eséllyel fognak mögéjük és ezáltal Rhaenyráék mögé is állni, ha arra lesz szükség.   Most ez a probléma is akkuttá válik, mivel Corlys súlyosan megsebesült a Stepstones nál zajló újabb csatározásban. Hat újabb év telt el az előző epizód óta, és Rhaenyra mellett Baela (Bethany Anto

Tanmese a halárusról és a csirkéről (The Gentlemen S1E1)

Ilyen is van? Hogy nincs előzetes ellenvetésem? Vagy ilyen olyan előzetes aggodalmam? Hát persze! Nem történelmi fikció, nem kezdek el azon agyalni, melyek lehetnek az adott korszak vagy megközelítési mód buktatói és így tovább. A filmváltozat bejött, volt benne egy-két izgalmas forgatókönyvírói húzás, és értem a sorozat koncepcióját, hogy nem szorosan kapcsolódik a film cselekményszálához, hanem ugyanazt az alapötletet kicsit másként újrameséli, igazodva a sorozatjelleg elbeszélői dinamikájához.  Nagyon is el tudom képzelni, hogy ez a játszadozás alapelemekkel, formákkal és struktúrákkal izgalmas szakmai kihívás lehetett a készítők számára.  Nos tehát a török-szíriai határon kezdünk, ahol a Theo James által játszott főhősünk a kéksisakos békefenntartó katonák egyike. A jelenetsornak egyértelműen az a lényege, hogy lássuk, hősünk képes gyorsan és praktikusan döntéseket hozni, és érti azt a paradoxont, hogy a szabályokat néha épp azért kell lazábban kezelni, hogy beteljesítsék funkciój