Színészi jutalomjáték jutalomjáték hátán (House of the Dragon S02E02)

Többször, több helyen (és több nyelven) is írtam már arról mostanában, hogyan függ össze enyhe autizmusom a színészmesterség iránti csodálattal és a színészek minden arcrendülésének folyamatos alapos, már-már mániákus vizsgálatával, úgyhogy ezt most itt nem is részletezném.¹

Helaena (Phia Saban) fátylas arca egészen biztosan a sorozat egyik ikonikus pillanata marad

Csak annyit szeretnék jelezni, hogy az olyan sorozatepizódok, mint a House of the Dragon második évad második epizódja, e szempontból számomra olyan, mint a mennyország. 

"A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az"²

 Onnan folytatjuk tehát, ahol az előző epizód véget ért. (Na jó, nem várjuk meg, míg Alicent és Ser Criston felöltöznek). Homályosan és lassított képekből bontakozik ki a látvány, elsősorban a véres lepedő, amit egy szolgáló cipel, mintha valakinek a sokkos,  mentális állapotából látnánk mi is az eseményeket. 

Összeterelik a palota népségét, kaotikus minden, miközben olyan zenei motívumok hangzanak fel, amelyekkel, nekem úgy rémlik,  még nem találkoztunk a sorozat (és a GoT) során. 

Szerintem kiváló a rendezői ritmusérzék, hogy ezt a nyitó montázst a zenével és a látvánnyal, mielőtt a valódi párbeszédes interakciók a főbb szereplők között elkezdődnének, csak egyszer zavarja meg beszéd, amikor Aegon tombolja ki magát, és veri szét apja makettjeit, és közben ordibál. 

Az epizód egyik fő mozgatórugója Aegon impulzív viselkedése és döntéshozatala valamint Otto rideg, kalkulatív, mindig sok lépést előre tervező, a stratégiázásba már-már mániákusan beleragadó természete közti különbség, s ennek a különbségnek a dinamikája. 

A Kistanács összegyűlik amint lehet. Aegon ott is őrjöng egy sort. Többek között Cole-hoz is szegezi a kérdést, hogy hol volt, amire a válasz, hogy ágyban. Ez a „nem hazudott, de valami fontos részinformációt elhallgatott” tipikus esete. (Megjegyzem, feltehetőleg a legtöbb fontosember a palotában tudja, mi zajlik az anyakirályné és a főtestőr között, miközben Aegon pont annak  a fickónak tűnik, aki utoljára fogja megtudni, de akire a keginkább hatással lesz majd a hír). 

Aegon számára nem is kérdés, ki tette, vagyis ki rendelte el a gyilkosságot, az a „smug cunt of Drangonstone”, Rhaenyra, aki most biztosan jót röhög magában féltestvére szenvedésén.

Aegon meggyötört lélek, az egy biztos, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy az első epizódban mennyire kidomborították, hogy ez az elcseszett életű fiatalember valószínűleg a saját gyermekeiben lát tisztaságot, ártatlanságot és reményt arra, hogy lehet máshogyan is felnőni, mint ahogyan ő nőtt fel.  

Egyre inkább úgy tűnik, hogy az első évadban nem jól ragadták meg a készítők a karaktert, túlságosan elszaladt a ló velük, mikor Aegon jellemét próbálták felvázolni, s ebben az évadban igyekeznek helyretenni ezt.

Amit említettem a figura kapcsán egy felvezetőmben, természetesen így is állja a helyét, és ha nekem nem akar valaki hinni, mert mit tudhat egy bambakislány képű nő az ilyesmiről (meg úgy általában bármiről a világon), akkor tessék meghallgatni Tom Glynn-Carney-t magát, ahogyan a sorozat hivatalos podcastjástjában beszél az általa játszott személyről.³ (Mindazonáltal, hogy Aegon egy mélyen érző, sőt, a legmélyebben érző minden karakter közül, ahogyan TGC gondolja, még nem látom, vagy mondjuk úgy, ilyen határozottan ezt én még nem állítanám, de hát én a néző vagyok, s még csupán a második epizódnál járok, ő meg már alkotóként végigjátszotta a szezont.) 

Aegon gyötrődésére olyan Otto minden szava, mint só a sebre. Márpedig a Kéz nagyon racionálisan - túlságosan is racionálisan, rideg számítással – igyekszik megragadni a helyzetet, hogy a kisfiú holtában többet segíthet nekik, mint ezernyi harcedzett felnőtt férfi. Különösképpen azért, mert Larys érkezik nemsoká, és jelenti, hogy elfogtak valakit, a városi őrség egy tagját, aki közismert volt brutalitásáról, kezében egy zsákkal, benne a kisfiú levágott fejével. Ha így állunk, akkor a holttest elrendezése után jöhet a nyilvános temetés, amelyen a gyermek anyja és nagyanyja is részt vesz. 

 Az ötlet értelemszerűen Helaenának sem tetszik, de hát neki még annyi szava sincs, mint a királynak e kérdésben (és úgy általában semmi másban sem). A temetési menet, amelynek képei a trailerben is feltűnnek, egy időre esik az elfogott merénylő lerendezésével. Filmes szempontból így a legjobb kifejezni, mi történik. Larys előveszi ugyan a kis kínzóeszközeit, de a fickó azonnal bevall mindent, amit tud. Még mindig fél, hogy nagyon meg fogják kínozni. Nagyon bántani fogják? Ó, Larys nem fogja, de a királyért nem áll jót. Jön is Aegon, és valami buzogányfélével jól leüti. (Valószínűleg aztán úgy agyonveri, ahogyan a makettet is, de azt már nem látjuk). 

A vágás kiváló, mert az ütés a temetésen használt óriási dobok hangjával együtt történik. 

Hiszen a nép számára ki kell dobolni, hogy a kisfiú Rhaenyra áldozata. Ezt kiabálják a menet élén haladók. A népet pedig valóban meggyőzik a látottak, mindenki együttérez az anyával, már amennyire az együtt érzést nem szó szerint értjük, mert nyilván nem lesz mindenkinek olyan pánikrohama, mint Helaenának.

 Ez itt egy érdekes döntés, és szerintem jól is tették, hogy levágták a többit, de a trailerben látottak alapján volt, lehetett egy olyan változat, hogy Helaena annyira bepánikol, hogy elkezd rohanni. Én akkor azt hittem – sejtve, hogy miféle temetési menet lesz ez –, hogy valami durvább káosz, esetlen lincselés tör majd ki a tömegben az esemény alatt, de semmi ilyesmiről nincs itt szó. Helaena „csak” pánikrohamot kap.

 Ki tudja, vajon mindezt csak maga a helyzet okozta, vagy hogy a tömeg által rájuk szórt arany konfettiszerűség egy látomást idéz elő benne, melyben ezek az égből hulló apró valamik inkább hamunak látszanak, és King’s Landing majdani Daenerys általi lerombolására utalnak. 

Ezt az értelmezést támogatja egy későbbi jelenet, amikor a gyermekeivel játszó Rhaenyra is elmélázik a napfényben játszó porszemeket bámulván. 

 Heleana és Aegon később a palota lépcsőjén fel- és lefelé menet találkoznak, de a király elmegy testvér-felesége mellett, míg utóbbi úgy bólogat hozzá magában mintha azt mondaná, ja, nem is vártam mást, csak a szokásos Aegont. 

Nem, ez az ember, akivel anyja gyerekkora óta csak folyton ordibált, minden alkalmat megragadva, akár egy olyan pillanatot is, hogy maszturbáláson kapja rajta, hogy csupán a létezése politikai szempontból veszélyes a másik oldal számára, vedd már észre magad fiam, 

az ilyen ember nem fog odarohanni és zokogni a szülőtársa vállán a közös tragédia után. 

 Van ennek az elfuserált családnak egy harmadik tagja (van egy negyedik is, végre említették a legkisebb fiút, de jelenleg még csupán tényleg csak megemlítették), aki megtalálta a módját, hogy feldolgozza az érzelmileg támogató anya hiányát. Aemondot két jelenetben látjuk ebben az epizódban és egyik sem közös a testvéreivel. Az első alkalommal, ahogyan visszatér a lakrészébe és összerakja, hogy a merénylők valószínűleg őt keresték. Sőt, ahogyan intenzíven néz körbe egyetlen szemével (mondjuk neki mindig extrém intenzív a tekintete) , sejthetjük, hogy ő se tudott róla, s most megdöbben, hogy volt egy titkos bejárat a lakrészébe. 

A második jelenet egy bordélyban játszódik, pontosabban abban a bordélyban, ahova az elmúlt évadban bekopogtak Aegont keresvén. Aemond a mádám ölében fekszik teljesen meztelenül, a szemvédője nélkül, magzatpózban. Közben egy szolgáló meleg tejecskét hoz neki. Egyértelmű a szimbolika.

 Így beszél arról, hogy végeredményben ő büszke arra, hogy Daemon szemében ő ennyire fontos ellenség, hogy merénylőket küld rá. Beszél arról is, hogy bánja a Luke ügyet, meg hogy a többiek cikizték kiskorában, mert másmilyen volt. 

Ja, és kiderül, hogy előző este is itt tartózkodott. 

A (reménybeli) jó vezető esete a mások által teremtett körülményekkel

Eközben Dragonstone-on Rhaenyrának másfajta kálváriája kezdődik. Hiszen nem szükséges, hogy a tanácsa tagjai kihangsúlyozták, ő is tudja, hogy ez a gyilkosság nagyon, de nagyon rosszul jött, és nagyon de nagyon sokat árt a trónigényének. Daemonban fel sem merül, hogy szóljon bármit is arról, hogy mi köze van az esethez. Csak somolyog magában, de a királynő Rhaenys tekintetéből, ahogyan a rokon nem veszi le a szemét Daemonról, rakja össze, hogy esetleg meg kellene kérdezni férjeurát, hogy mégis van-e valami mondanivalója. 

Daemon tartja magát ahhoz, hogy ő Aemond likvidálását adta feladatnak. S hogy másként történt, az nem az ő felelőssége. Ebből a szempontból ő sem lenne jó uralkodó, hogy így kihúzná magát a történtekből, miközben Rhaenyra valahol mélyen egészen biztosan érzi, hogy neki, mint uralkodónak akkor is felelőssége ez a tett, ha közvetlenül nem volt köze hozzá. Hogyan is mondja Görgey alispán A fekere városban, mikor a szolgálja kérdezi, mi bánhatja a tekéntetes urat, ha egyszer ő parancsol az embereknek. Na igen, 

de neki meg a körülmények parancsolnak, és a körülményeket az emberek idézik elő.

 A sok elgondolkodó pillanat, az a mód, ahogy ingerülten mindig és mindig odébb lép, és nem hagyja, hogy a szobalánya befonja a haját, arra utalnak, hogy Rhaenyra folyamatosan próbálja feldolgozni, megemészteni a helyzetet, amiben találta magát.⁴ Valószínűleg úgy lehet a leginkább megragadni az ő mostani állapotát, hogy 

az az összecsapása az impulzív természetnek a rideg kalkuláló elmével, amelyet látunk Aegon és Otto között, Rhaenyrában belső harcként zajlik. 

 Ebben csöppet sem segít, hogy megint mennyire egyértelmű, hogy Daemon a saját útját járná, és nehezen fogadja el, hogy akaratát alá kellene vetnie a hierarchia magasabb fokán álló (éppenhogycsak, és éppen ez a baj) feleségének. A kettejük közti veszekedésben felszínre törnek régi elnyomott indulatok, hogy vajon Daemont nem az hajtja-e, hogy visszaszerezze azt, amit úgymond elvettek tőle, mikor Viserys Rhaenyrát nevezte meg örökösének, és hogy ebben mennyire becsüli vagy csak eszköznek tekinti-e csupán feleségét. Hogy Viserys félt-e öccsétől vagy csak nem bízott benne. Hogy egyáltalán mi volt az indoka az elhunyt királynak, hogy a lányát nevezze meg örökösének. 

 Daemon elrepül, valószínűleg Harrenhalba. Baela repked majd helyette Dragonstone felett és néz rá arra, mi zajlik King’s Landingben. De Rhaenyra kéri, hogy csak óvatosan, megfelelő magasságból. 

A fiatal lánynak van egy közös jelenete Jace-szel, amikor az apákról beszélgetnek, például hogy a lány néha gyűlöli a sajátját. Jace ritka karakter ebben a világban, mert neki meg jó emlékei vannak apáiról, mindkettőről, a hivatalosról is, meg a vérszerintiről is, kár, hogy egyik sem él már. Bár azt nem tudom, hogy azt a részét a családtörténetnek, hogy a hivatalos verzió szerint Rhaenyra gyilkoltatta meg saját férjét, hogyan dolgozza fel. (Valahogy úgy érzem, hogy még a hercegfi sem tudja, hogy nem Laenort ölték meg.) 

 Rhaenyra elbeszélget Mysariával is, és ahogyan az előző epizódban is feltűnt, Sonoya Mizuno játéka is sokkal élvezetesebb ebben az évadban, mint volt korábban. Még egy kis háttértörténetet is kapunk, hogyan került Westerosba, hogyan küzdötte fel magát oda, ahonnan aztán milyen könnyen letaszították. Ő úgy gondolja, hogy Otto műve volt a háza felgyújtása, és az, ahogyan arról beszél, hogy jó lecke volt ez arra, hogy tudatosítsa, hogy akár Daemon, akár Otto számára ő senki, csak egy eszköz, és soha nem fogják tisztelni, 

valahol rezonál Rhaenyra belső gondolataira, illetve Daemonnal történt veszekedésének némely mozzanatára.

 A királynő először nem akarja szabadon engedni Mysariát, majd mégis megteszi. Milyen jó, hogy a nő épp akkor és épp ott menne a hajóra, ahol, mert így valószínűleg (ezt majd csak a következő epizóból tudhatjuk biztosan), ő menti meg az életét. 

Nem elég, hogy döntést hozol, mert nem mindegy hogy milyet

 Merthogy Ser Criston, aki saját belső őrlődését a történtek miatt (mégiscsak ő a királyi őrség vezetője, és az alatt ölték meg a kisfiút, amíg ő éppen menetrendszerint megszegte a cölibátusra vonatkozó esküjét) Ser Arrykre projektálja, beleköt, őt vádolja iszonyú képmutató módon (a lovag köpenye a temetési menetben bepiszkolódott, hogy merészeli, hogy a testőrség tisztaságát így beszennyezi a megjelenésével és a többi), és arra kényszeríti, hogy egy egyszemélyes öngyilkos misszióban jusson el Dragonstone-ba és ölje meg Rhaenyrát. 

Csak a tesódnak kell kiadni magadat, egyszerű lesz az! 

Összességében az itt a gond, hogy azok, akik megfontoltak (relatíve, hiszen Rhaenyra mégiscsak kiadta a parancsot a bosszúra), akik kivárnak, akik nem akarnak elhamarkodott döntést hozni, akik hosszútávra terveznek, 

jobb lenne, ha mégiscsak felpörgetnék a terveiket és cselekvésre sarkallnák magukat, merthogy azok, akik cselekednek csak rossz döntéseket hoznak, és rossz dolgokat tesznek.

 Emlékszünk a Black Sailsben, mikor Israel Hand megpofozza Long John Silvert, hogy ne nyavalyogjon itt, hanem döntsön már valahogy, mindegy, hogy hogyan, csak ne totojázzon? Vagy a Band of Brothersben, hogy nem az volt a baj, hogy Dyke hadnagy rossz döntések hozott volna, hanem hogy egyáltalán nem hozott döntéseket? Ezek teljesen korrekt és okos megközelítései ugyanannak a jelenségnek, illetve problémának. A House of the Dragon azonban azt mutatja meg, hogy mi van akkor, ha azok hajlandóak döntèst hozni, akiknek nincs meg a vezetői pozíciójukhoz megfelelő intellektusuk. 

Aegon ég a vágytól, hogy legyen már valami, s hogy aktív döntéseket hozhasson. Emlékszünk hogy előző epizódban is már nagyon ment volna maga is sárkányháton lerendezni a meghajolni nem akaró urakat, s külte volna Vhagart véget vetni a blokádnak. 

Most végre megelégelve a Kistanács (szerinte) totojázását, hozott egy döntést, méghozzá olyat amellyel nagyapja minden eddigi igyekezetét, hogy a népet maguk mellé állítsa, azon nyomban lenullázta. Mivel az elfogott merénylő nem tudta pontosan mi volt a patkányfogó rendes neve, meg is igen igyekeztek amúgy sem kideríteni,  így Aegon parancsára összeszedték az összes patkányfogót és felakasztották őket a palota oldalában. Az ártatlanokat is. Meg a tettestársat is, mint ahogy mi látjuk. 

Közben az egész epizód során mintha Otto fejben nem csak előre, de visszafelé is lépdelne, kezdené magában elrendezni, értékelni, visszafejteni az elmúlt napok döntéseit. Még az elején, mikor Aegon azt mondja, nem akar gyengének látszani, nem kell tudnia senkinek, hogy mi történt a palota falain belül, nagyapja rászól, hogy már most is gyengének látszik. A hirtelenjében összerántott koronázáson történteket ugyanis a nép rossz ómennek veszi. 

Másrészről nem is tudom. Ennyire magabiztos lett volna, sőt elbízta volna magát Otto, hogy majd gyerekjáték lesz Aegont irányítani? 

Mégis Aegon mely eddig látott tulajdonsága mondatta ezt vele? 

Mert hát amikor az epizódbeli második nagy összecsapásukkor Viserys jó tulajdonságait említi, abban ott van az is, hogy a volt király kiszámítható és ezáltal (is) könnyebb(en) irányítható volt. 

 Bár bizonyos szempontból Aegon is kiszámítható. Kiszámithatóan türelmetlen. Cselekedni akar, és az tetszik neki, aki cselekszik. Teszik neki, ahogy Ser Criston is cselekedett, döntés hozott, bármekorra hülyeség is volt az. 

Van TGC-bnek egy ajakbiggyesztése, hogy Aegont nem érdekli, ha hülyeség, ha katasztrofába vezet valakinek a döntése, csak történjen már valami. Elbasztuk? Akkor így jártuk. Kit érdekel. 

 Úgy gondolom azonban, hogy van egy pont, ahol a skála két ellentétes végpontját jelképező viselkedésmód mégiscsak hasonlít egymásra: egyiküknek sincs B terve. 

Aegon leszarja. Otto meg amennyire előre tervez lépésről-lépésre, ebben nem hagy szabad teret a kiszámíthatatlanságnak. Annak, hogy az emberek, akiket a sakktáblán ide-oda mozgatna, néha maguk is lépnének egyet. Vagy kettőt. És biztos, hogy nem arrafelé, amerre a logika vagy józanész diktálná. 

Otto nem egy Tywin Lannister.

 Mindazonáltal még így is Otto az, aki mindenki közül a leginkább képes lenne összefogni a dolgokat, ha nem haladnák meg az események ez irányú képességeit. Hogy esetleg Larys? Ó, nem, neki lételeme a háttérben, a sötétben, a zavarosban ténykedés. Azáltal, hogy a Kéz pozícióját elfogadná, és bizonyos szintig a nyilvánosság elé kellene lépnie, megszűnne a létezésének lényege. 

 Abban persze mindannyian egyetértünk, hogy Ser Cristonnak adni a pozíciót elég nagy ostobaság volt, és egy persze igencsak hirtelen jött döntés Aegon részéről. 

 És az epizód végén azt is végignézhetjük, hogyan omlik össze Cole Aegon szerint is (de csak kettejük szerint) brilliáns terve. 

Mint említettem, valószínűleg Mysaria szól még időben, s éri el, hogy Erryk pont akkor nyit be Rhaenyra szobájába, mikor Arryk már kardot rántva igyekszik a királynő ágya felé. 

 Itt álljunk meg egy picit, mert valahogy muszáj megemlíteni, hogy a második évadra mennyire felturbózták Dragonstone díszleteit. A két sorozat során először több szobába és terembe is ellátogatunk, nem csak a térképterembe, és érzékelhetjük a grandiózusan komor atmoszférát, amelyhez képest a Red Keep meleg és otthonos helynek mondható, de 

paradox módon a benne lakók családi élete pont ellentétes.

 Nagyon érdekes Rhaeynra szobája, nem csak a falakon látható valériai hieroglifaszerűségek miatt, hanem ahogyan az ágya elhelyezkedik ebben a hatalmas térben. 

 Az ikrek közti harcnak több és többféle tragikus rétege is van, nyilván, az egyik maga a tény, hogy ikrek vívnak egymással élet-halál harcot. Másrészt, hogy ha Erryk nyer, akkor  elvesztette örök életre Rhaenyra bizalmát, mert soha nem lehet innentől biztos benne senki, hogy ő tényleg az, akinek mondja magát. 

Ez is ránehezedik a testőr vállára, mikor a párbajból győztesként kikerülve uralkodója szeme láttára kardjába dől. 

 Az epizód végén van még néhány jelenet King’s Landingben, Otto és Alicent között arról, hogy az apa ezek után hova is megy (Alicent Highgardent ajánlja, hogy a Tyrelleket kellene ráncba szedni) , meg hogy Daeron, a legkisebb gyerek hol van. 

Otto mintha kicsit belefáradt volna az elmúlt napok eseményeibe. Mindenesetre az biztos, hogy nem akarja hallani Alicent vallomását arról, hogy vétkezett. 

Ez egy láncreakciót indít el az anyakirálynébean, valószínűleg menne kioktatni, helyretenni Aegont, de a kandallótűz előtt magában síró fiatal férfivel nem tud mit kezdeni. Ehelyett a már az ágyában várakozó Cole-t kezdi pofozni, de ahogyan az sejteni lehet, ez egy idő után valami egészen másba vált át. 

Na ennyit arról, hogy ezek ketten szánják-bánják bűneiket. 

Még egyszer a fentiek és lentiek világáról 

 Az előző epizód kapcsán elkezdtem valamit körüljárni azzal a kitétellel, hogy lehet, hogy csak én látok bele valamit, amit nem feltétlen lenne érdemes. A második epizód során azonban a korábban általam leheletfinomnak mondott rétege az elbeszélésnek vastagodott, erősödött, de nem biztos, hogy olyan módon, ahogyan én látnám szívesen. (Tudom, az én bajom, nem az alkotóké.) 

 Szóval az olyan mozzanatok, hogy Helaena azt mondja, nem akarja közelebb magához a népet, hát hiszen nem is ismeri őket, még beleillik a hatalom buboréka koncepciómba. Ahogyan az is, hogy Aegon mennyire nem gondolta át azt, hogy ártatlan embereket nem kellene akasztani. 

 Az azonban hogy "odakapcsolunk" az előző epizódban látott kovácsmester családjához, hogy milyen szar nekik, mert a gyerekük beteg és minden nagyon drága, nem tudnak rendes ételt venni, valahogy olyan sablonos módon teszi nyílttá és jól érzékelhetővé a törekvést a kisemberek világának és szemszögének ábrázolására, amelyre rögtön rávágom, hogy jajj, most elrontottátok a játékot. 

Ami engem izgatott (volna), hogy még mindig a privilegizáltság buborékában lévő hatalmasok szemszögéből mutatja be az elbeszélés a problémát, amit csak mi, a 21. században élő (azon belül is inkább a nyugati civilizációban felnőtt) nézők érzékelünk, maguk a szereplők nem. 

Másrészről nem biztos, hogy akár Hugh, a kovácsmester karakterét akár a hajós-hajókészítő Hull fivérekét (Alyn és Addam) jól mutatják be a történetben. Szemmel láthatóan azok a nézők, akik nem olvasták a könyvet, illetve nem néznek elemző videókat, amelyben spoilerek is elhangzanak, nem tudják hova tenni ezeket az új karakterekek. Csak annyi marad meg, hogy jé, a kisemberek szemszögét is mutatják. 

Kíváncsi vagyok, hogyan fog majd a történet rávezetni minket arra, hogy ők mindhárman, illetve az a negyedik fickó is, afféle középkorú városi csavargó-gézengúz valaki, Targaryen, illetve Velaryon fattyak (a Hull fivérek egészen pontosan Corlys gyermekei, ezért is hathatnak most még furcsán a vele, illetve róla folytatott interakciók), és majd sárkánylovasok lesznek. Azért volt az a tengerparti jelenet is Addammal, ahogyan Seasmoke-ot, Laenor egykori sárkányát látja maga felett repülni, mert ő lesz majd az új lovasa. 

Csakhogy abban a pillanatban, hogy sárkánylovasok lesznek, az én szemszögemből nézve megszűnnek a karakterek kisemberi funkciói, ők is a hatalmi harcok világának buborékán belül találják magukat. 

 De szívből kívánom, hogy a sorozat lepjen meg e téren, és rukkoljanak elő egy izgalmas megoldással.

__________________

JEGYZETEK 

¹ És arról is, hogy az élettől kapott milyen kemény leckén keresztül kellett megtanulnom, hogy ezzel ellentétben, ha írott szövegek tanulmányozásáról van szó, mindig határozottan kell jeleznem, hogy számomra csak a szöveg számít, engem hagyjanak ki az irodalmi élet részvevői a maguk kis piti intrikáikból, s leginkább a mindig minden szakmai megnyilvánulást is erőszakosan magánéleti kontextusba helyező mániájukból, következésképp mások magánéletében vájkálni akarásukról, és a többi, és a többi.

² Lev Tolsztoj: Anna Karenina 

³ Mielőtt még ismeretlenül felidegelne,  hogy szerinted mi mindenre pazarlom vagy nem pazarlom az időmet ( két évtizede foglalkozom online tartalomgyártással, jól ismert számomra az az internetezőtípus, aki pánikrohamot kap amiatt, mert azzal szembesül, hogy mások másként élik életüket mint ő, s ez a pánikroham durva agressziv viselkedésve fordul át) csak jelezném, hogy azalatt hallgattam mindenféle háttéranyagot, míg a PelotonTales blog speciális 2024-es Tour de France-os aloldalával bíbelődtem, tudniillik egesz kicsi korom óta hozzá vagyok szokva, hogy legalább két - egymástól néha nagyon távol álló - tevékenységem is összehangolom, végzem egy időben. Számomra az lenne úgymond pazarlás, ha egyszerre csak egyféle dologgal foglakoznék. 

⁴ De az is lehet, hogy ebben a jelenetben azt látja meg az ablakon keresztül, hogy Mysaria visszatér, azért lép közelebb és közelebb. a fényhez, mert érdekli, mi történik. Ezt azonban, ha tényleg így volt, majd csak a következő epizódból tudhatjuk meg, ha egyáltalan valamikor.